Egon Trunk a hideg avaron csoszog. Az erkély korlátján
ücsörgő angyalok széttárják alabástrom karjuk,
arany vérük pezsdül a fagyos zivatarban. A vaskorszak
dicsősége úgy pendült az elmúlt háborúkban, mint
a hangok egy szimfóniában, amelyek nem hagyták
széthullani az erőtlenné halványodó harmóniát.
Egon Trunk kalapjáról smaragd fácán lucskossá nehezedő
tolla kókadt a lovag vállára. Az oszlopok, amelyekre rásimult
szerelmesen a köd, sajgó igyekezettel
feszülnek a ósdi tetőzet alatt.
A kertben löttyedt szamóca bokrok, mezítelen, riadt
táncukba fagyott termőre metszett fák, akik korlátoltak
és hűségesek, mint a kutyák, édes boldogságuk, hogy
alkotójuk lélegzetében ott áramlik az ő életük is.
A hömpölygő átváltozásban ez egy pillanat. Ilsenburg,
ezerhétszáznegyvenkettőben, böjtölők, gazemberek
kora. A fényt hordozó isten megsuhintja a szekercét, és
a megvetemedett rend nagyot reccsen. Jajdul, szakad
szét, mint latyakba fordult templomajtó. Azután erőre
kap, körbefonja a tavasz, az új beléömleszti halott
testébe az élet nedveit, mint a kilkhor, még száz-és
száz esztendőkön át emészti majd az emberiség erejét.
Handel épphogy elkészül a Messiással.
Megereszkedett az idő. Egon Trunk leül a kerti
lugasban, a nyirkos padra tapadt levélkét bámulja,
azután mélyet sóhajt.
Fönn, a felső szobában, egy fehér kasztniban őrizte a
leveleit.
Aquarius Kincsei Folyóirat – 2018/2. szám
