LECTORI SALUTEM

–   avagy a szív közepébe cseppent ambrózia –

 

… e sorok, itt a mában az utókor számára íratnak. E sorok itt a mában kísérlet sorai. Egy üzenet kísérletei, egy  dobogó szívbe karcolódott jel lenyomatai, melyek palackpostában hánykolódnak a vizek óceánján, hullámról hullámra vándorolva az Északi part felé, várva arra, hogy egyszer kikötőt érjenek.

… e sorok itt a mában szándékuk szerint jelet kívánnak hagyni. Jelet, mely a létezés örök forrásához vezet, jelet, mely rávilágít mindarra, mi ezen az úton túlmutat önmagán, azaz a Lét egyetlen, igazi értelmét keresi. Igen: a Választ.

… mert a helyzet oly mértékben nivellálódott, hogy mindazzal kapcsolatban mi itt apokalipszis gyanánt zajlik, melynek lelki, szellemi egzisztenciánk érintettségénél fogva részesei vagyunk választ kell adni, s ez a válasz a felelősség. De nem, ez nem az Írástudó felelőssége, mert az apokalipszis következmény—nélküliségében írni ma már bármit lehet. Nem, – ez a felelősség más. Ez több, ez mélyebb – és következményekkel jár. Ez a felelősség a kereső ember felelőssége, vagyis azé, kinek az égi kehelyből a szíve közepébe cseppent egy korty a forrásból.

Egy csepp ambrózia az Istenek italából. Mert a Vízöntő-kor apokalipszisében az egyetlen adekvát alapállás már nem az Írástudó, hanem a Kereső ember alapállása. A Kereső emberé, ki e kortytól felébredt és emlékezni kezdett. Emlékezni mindarra, mi benne egykoron egyetemes, tiszta és örök volt. Mindarra, mi  isteni eredetét hordozta.

… ennek az emlékezésnek az aurájában születik a vágy, a visszatérés lehetőségének vágya. Ezek a sorok tehát a visszatérés lehetőségének sorai. Sorok, melyek tegnap íródtak, vagy négyszáz évvel ezelőtt, vagy huszonöt éve egy zen kolostorban, a Duna-kanyarban, vagy egy hűvös hajnalon egy német-alföldi padlásszobában. Sorok, melyek az apokalipszis dübörgő örömhírében születtek. Mert az apokalipszis örömhíre, hogy a múlandó és a múlhatatlan teret elválasztó kaput zörgetik.

… e sorok tehát a kilincs felé mozduló kezek lenyomatai.