Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
Hermész egyik dicshimnusza – részlet Catharose de Petri: Az élő Ige című könyvéből

Hermész egyik dicshimnusza – részlet Catharose de Petri: Az élő Ige című könyvéből

 

Hermész Triszmegisztosz nyolcadik könyve dicshimnusszal zárul, mely annyira különös, és annyira eltér a szokásos dicsérő énekek szerkezetétől, hogy jó, sőt szükséges lesz egyszer ezzel is foglalkozni*:

Ki magasztalhatna Téged túl,
vagy egyáltalán méltóságod szerint?
Hová nézzenek szemeim, hogy dicsérjelek?
Felfelé vagy lefelé; befelé vagy kifelé?

Nincsen olyan út, olyan hely, nincsen olyan teremtmény sem,
mely Rajtad kívül lenne. Minden Benned és Belőled van.
Mindent adsz, és semmit sem veszel el,
mert minden a Te birtokod, és semmi olyan sincsen,
ami ne a Tiéd lenne.
Mikor dicsérjelek?

A Te órádat és idődet lehetetlen tudni.
És miért dicsérjelek?
Azért, amit alkottál,
vagy azért, amit nem alkottál?
Azért, amit megnyilvánítottál,
vagy azért, amit rejtekben tartottál?

És mivel dicsérjelek?Mintha lenne valamim!
Mintha lenne valami sajátom!
Mintha valami más lennék, mint Te!
Mert Te vagy minden, ami én egyáltalán lehetek;
Te vagy minden, amit egyáltalán tehetek;

Te vagy minden, amit egyáltalán mondhatok.
Mert Te vagy minden, és rajtad kívül semmi nincsen.
Még az is Te vagy, ami nincs.

Te vagy minden, ami lett,
és minden, ami nem lett.

Szellem vagy, ha a szellemlélek néz;
Atya vagy, amikor a világmindenséget alakítod;
Isten vagy, amikor tevékeny,
egyetemes erőként nyilvánulsz meg.
Te a jó vagy, mert mindent Te teremtesz.

A legfinomabb anyag a levegő.
A legfinomabb levegő a lélek.
A legfinomabb lélek a szellem.
A legfinomabb szellem Isten.

E himnusz lényegében az abbéli tehetetlenség, az arra való képtelenség kifejezése, hogy szerzője igazán kielégítően, felelős módon megénekelje a mindenség Atyjának dicséretét.

Az istenség egyidejűleg átható és bennlakó is. Átsugárzódik minden kozmikus területen, megjelenik és megnyilatkozik mindenekben, ugyanakkor a megismerhetetlenben rejlik, a mindenségi megnyilvánuláson kívül. Isten tehát ismerhető és ismerhetetlen is egyben, idő és örökkévalóság. Ennek ténye alapján világos, hogy aki a gnosztikus rejtélyekhez áthatol, az egészen másképpen mélyül el háládatos áhítatban az istenség dicséretében.

A szokásos értelemben vett természetvallásos ember Istent többé-kevésbé magasztosnak képzeli el, bármilyen felfogása legyen is róla. Attól függően, hogy egyszerű vagy művelt-e, az Istent valahol lévőnek tartja, általában önmaga fölé képzeli. Ha az ember valamin el akar gondolkodni, mondjuk Istennek akar hálát adni vagy őt dicsérni, akkor kell neki valami, amire összpontosíthat.

A tanuló is így jár el, keres egy pontot, a templomot vagy az abban lévő szökőkutat, amire irányulhat. Hová forduljon azonban a dolgok lényegét illetően tájékoztatott, a beavatott gnosztikus? Istenre, az Atyára nézve sehová sem összpontosíthat, hiszen nincs egyetlen olyan pont sem, ami ebben az esetben ne csupán valami kis részlet lenne, az Isten-megnyilvánulás jelentéktelen tartozéka. Ezért töpreng Hermész: Hová nézzenek szemeim, hogy dicsérjelek? Felfelé vagy lefelé; befelé vagy kifelé? A mindenen átsugárzót, mely ugyanakkor bent is van mindenekben, nem lehet meghatározni semmilyen dia­lektikus módszerrel, nem írható körül sem idővel, sem örökkévalósággal, sem távolsággal, sem iránnyal. Nincs rá mód. Ezenkívül ebben a dicshimnuszban felvetődik a kérdés, amit Hermész fel is tesz: „…miért dicsérjelek?”.

Az én vajon valami önálló dolog-e, és magától létező-é a mikrokozmosz? A nagy összefüggéseket tekintve, van-e a mikrokozmosznak saját tulajdona? Nem az-e a helyzet végül is, hogy a mikrokozmosz, az Ön lélekállapota és a személyiség Isten megnyilvánulásának csak jelentéktelenül piciny részei, elképzelhetetlenül csekély nézetei?

Isten mindaz, amik mi vagyunk, és amik majd egykor egyáltalán lehetünk. Így merülünk bele az Isten-megnyilvánulás óceánjába, a messze minden dicséret, hála és imádat felett álló létállapotba. Hiszen az Istenmegnyilvánulás, az örök bőség világóceánja vajon nem maga a felmérhetetlenség-e?

Az anyag-megnyilvánulás legfinomabb része a légkör, a levegő. A légkör legfinomabb megnyilvánulása pedig a tiszta asztrális anyag. És ebből az anyagból áll az a lélek, akit mi szeretünk. A lélek területe is különböző finomságú fokozatokkal rendelkezik. A lélektér a csúcsán a Hétszellem rezgésébe torkollik, amelyből a Pimander születik meg, aki aztán a lélekkel a lelkületté ötvöződik. És hát maga a Hétszellem is végül nem az örökkévaló, ismeretlen Istenséghez ér-e vissza?

Mert Te vagy minden, ami én egyáltalán lehetek;
Te vagy minden, amit egyáltalán tehetek;
Te vagy minden, amit egyáltalán mondhatok.
Mert Te vagy minden, és rajtad kívül semmi nincsen.
Még az is Te vagy, ami nincs.
Te vagy minden, ami lett,
és minden, ami nem lett.

Szellem vagy, ha a szellemlélek néz;
Atya vagy, amikor a világmindenséget alakítod;
Isten vagy, amikor tevékeny,
egyetemes erőként nyilvánulsz meg.
Te a jó vagy, mert mindent Te teremtesz.

Nem más ez, mint mélységesen mély döbbenet, elmerülés az Isten-megnyilvánulás óceánjába, néma hódolat és kimondhatatlan öröm, mert megadatott nekünk, hogy a belső létezés szemeivel megpillantsuk az Istenséget úgy, ahogyan ő önmagát látja.

 

Aquarius Kincsei folyóirat 2017/2. 2. évf./2. szám

Letöltöm az ingyenes kiadványt!

Tartalomból

Szellemi kincsek

 

„Én vagyok a halhatatlanság és a halál, Lélek és Anyag.” 
Hamvas Béla: Részletek 
Pierre Teilhard de Chaldrin – idézet

 

Gondolkodtató 

Hangya Zsolt: Éghajlatváltozás

 

Szabad polc  

Mayer Zsolt: Dorog, eső zuhog, a busz böröng

 

Mozgó 

Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz… 

Hangoló Keith Jarrett: „Spirits”

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close