MINDENNAPI ÉLETÜNKBEN ÚJRA MEG ÚJRA SZEMBESÜLÜNK A „FELELŐSSÉG” SZÓVAL, AMELYET MINDEN LEHETSÉGES DOLOG KAPCSÁN FELVETHETÜNK. ÁLTALÁBAN AZT ÉRTIK RAJTA, HOGY ELKERÜLHETETLENÜL VÁLLALNUNK KELL TETTEINK KÖVETKEZMÉNYEIT. AZ OK ÉS OKOZAT TÖRVÉNYE HATÁROZZA MEG SZERTEÁGAZÓ TEVÉKENYSÉGÜNKET, EZ URALJA MINDENNAPJAINKAT, EGÉSZ ÉLETÜNKET, SŐT AZ EZT MEGELŐZŐ MEGANNYI ÉLETET ÉS AZ EZUTÁN KÖVETKEZŐKET IS.
E felismerés alapján felmerülhetne bennünk a kérdés: Hogyan játszhatnánk ki a felelősséget, ha sem elkerülni, sem elhárítani nem tudjuk? Csakugyan nincs kiút, amely mentesítene alóla bennünket? A megnyugtató válasz keresése először talán a filozófia, a vallás és a művészet legkülönbözőbb irányaiba visz el bennünket. Feltétlenül be kell azonban látnunk, hogy ott is minden tett az ok és okozat törvényének van alávetve. Ha ennél a pontnál nem hagyjuk abba életünk értelmének keresését, akkor egészen biztosan elvezetnek minket az erre a kérdésre adható egyetlen lehetséges válaszhoz, amely – ha elfogadjuk – egyben az életünkért való igazi felelősség vállalására is késztet.
Martin Buber ezt a választ oly találóan állította az olvasó belső szeme elé Önismeret című tanulmányában, hogy szeretnénk most ezt az elbeszélést – némileg rövidítve – Önök elé tárni.
HOL ÁLLSZ A VILÁGBAN?
Midőn Rabbi von Reussen Péterváron raboskodott, a csendőrség ezredese bejött a cellájába … és hamarosan néhány olyan kérdést hozott szóba, amelyek a Biblia olvasása során merültek fel benne. Legvégül ezt kérdezte: „Hogy kell azt érteni, amikor Isten, a mindentudó így szól Ádámhoz: Hol vagy?” A rabbi viszontkérdezett: „Hiszed-e, hogy a Biblia örök, és minden kor, minden nemzedék és minden ember meg van benne határozva?” „Hiszek benne” – mondta az ezredes. „Nos hát – folytatta a bölcs –, Isten minden időkben megszólítja az embert: Hol vagy a világodban? Oly sok év és nap telt már el a neked kiszabott időből, milyen messzire jutottál ezalatt a világodban? Valami ilyesfélét mond Isten: Negyvenhat évet éltél, hol tartasz?”
Amint az ezredes saját éveinek számát hallotta megnevezni, új erőre kapott, és kezét a rabbi vállára téve felkiáltott: „Bravó!” Szíve azonban hevesen dobogott.
Mi is történik ebben a történetben? Az ezredes az Ádám bűnbeeséséről szóló bibliai beszámoló egy részlete után kérdezősködik. A rabbi válaszának az a célja, hogy az ezredest ráébressze: „Te magad vagy Ádám, tetőled kérdi Isten: Hol vagy?” A rabbi a bibliai részlet jelentéséről látszólag semmiféle konkrét felvilágosítást nem adott. A valóságban azonban a válasz egyúttal rávilágít az Istentől kérdezett Ádám helyzetére, amely minden embernek a helyzete mindenkor és mindenhol… Amikor Isten felteszi ezt a kérdést, akkor nem megtudni szeretne valamit az emberről, amit Ő nem tudna, hanem valami olyasmit szeretne kiváltani, amit pont csak ilyen kérdéssel lehet elérni. Feltéve persze, hogy a kérdés szíven találja az embert – hogy az ember hagyja magát szíven találni.
Ádám azért rejtőzik el, hogy ne kelljen számot adnia, hogy elhazudja az életéért való felelősséget. Így bújik el mindenki, mert minden ember Ádám, és Ádám helyzete mindenkire ráillik. Hogy a leélt élet felelősségét elkerüljük, a létezést rejtekhellyé silányítottuk. És azzal, hogy Ádámhoz hasonlóan újra és újra elrejtőzünk „Isten színe elől”, egyre mélyebbre süllyedünk…
BIZTONSÁGRA TÖREKVÉS
Ez a helyzet pontosan meghatározható: Isten szemét senki sem kerülheti el, de azzal, hogy megpróbálunk elbújni előle, saját magunk elől menekülünk. Megtagadjuk az önismeretet. Másrészt az is igaz, hogy bennünk is van valami, ami minket keres, de egyre nehezebbé tesszük ennek a valaminek, hogy minket megtaláljon és nekünk választ adjon.
Ebben a helyzetbe hasít bele Isten kérdése. Fel akarja rázni az embert, szétzúzni rejtekhelyét, meg akarja neki mutatni, hová tartozik. Fel akarja ébreszteni benne a nagy vágyakozást, hogy kilábaljon kényszerhelyzetéből. Minden csak attól függ, hogy hogyan reagálunk a kérdésre.
AZ ÚT
Biztosan mindenkinek „hevesen fog dobogni a szíve”, mint az elbeszélésben az ezredesnek, ha a történet a füléig hatol – a rejtekhelye azonban segít majd neki, hogy szíve felindulásán úrrá legyen. A hang ugyanis nem úgy jön, mint a zivatar, mely az embert létében fenyegeti. A „lebegő csend hangja” ez, melyet nagyon könnyű túlharsogni. Mindaddig, amíg ezt tesszük, életünk nincs jó úton. Éljünk bár át mégannyi sikert és gyönyört, nyerjünk bár el mégoly nagy hatalmat, és vigyünk bár véghez mégoly óriási dolgokat is – életünk mindaddig kiúttalan marad, míg fel nem figyelünk a hangra. Ádám meghallja a hangot, felismeri kötöttségét és bevallja: „elrejtőztem”. És ezzel elkezdődik az ember útja. A kérlelhetetlen önismeret az út kezdete az életünkben: az emberi út kezdete újra meg újra. Ez az önismeret azonban csak akkor döntő, ha az Úthoz vezet…
Pentagram 1997/2/
Letöltöm az ingyenes Aquarius Kincsei folyóirat kiadványait!
Kép: Colin Behrens képe a Pixabay -en.
