“….minden, amit az ego csinál, az már eleve zaj. Az elme… a szavak tömege: zaj. Így, ha próbálsz csendben maradni, akkor az a te agyad próbálkozása… és még több zajt csinálsz: a zaj, most csendet akar.
Próbálkozol ezzel, azzal; talán így jobb, talán úgy… Minél többet töprengsz, annál nagyobb benned a nyugtalanság.
A csend érdekében te nem tudsz tenni semmit, mert a csend már ott van, és vár, csak be kell engedni.
Mint a napsütés: a redőny le van engedve… Te nem tudod a napsütést bevinni a szobába se dobozban, se vödörben. Az lehetetlen. Próbálkozni is butaság… jóllehet, sokan próbálkoznak.
Egyszerűen csak fel kell húzni a redőnyt, vagy ki kell nyitni az ajtót. Beengedni a friss levegőt és a napsütést. Meghívod… és vársz.
Nem lehet… nincs értelme erőszakoskodni. Az erőszak már eleve csúnya. A magadra erőszakolt csend is csúnya: keserves és mesterséges; és az csak a felület. Mélyen belül pedig ottmarad a zűrzavar.
Akkor mit tehetsz? Nyisd ki az elmédet… és várj. Nézd a fát… hallod…? 
Csicseregnek a verebek. Hallgasd a csicsergést, ne csinálj semmit. Valami mindig történik körülötted; figyeld passzívan, de éberen. Látod, ahogy a fény csillog a patak vizén? Hallod…? A víz duruzsol a kövek közt… a távolban gyerekek játszanak, hallod a nevetésüket… Csak légy ott passzívan, de éberen, nyitottan; hallgass, láss — nincs szükség gondolatra. A madarak játszanak fenn az ágakon… csiripelnek… Csak hallgasd őket. Ne gondolkozz. Ne mondd magadban, hogy “milyen bájosan csiripelnek, és milyen kis fürgék…” — nem kell elmagyaráznod semmit, az úgy van; minden történik magától, nélküled. Engedd! És előbb-utóbb érzed, hogy a gondolat eltűnik… leereszkedik a csend. Behatol a pórusaidba és beléd süllyed, csak süllyed… egyre mélyebbre.
………
Ha nincs gondolat — nyitott vagy. A gondolat olyan, mint a tégla; falat építesz belőle magad elé. Minden gondolat egy újabb tégla, és a gondolatmenet a fal. Oda, a fal mögé bújsz el; ott sírsz, ott jajveszékelsz, hogy “miért nem süt be ide a nap?”. Az nem a nap hibája — te raktad fel a falakat….”
Osho
