Grócz Attila: Dobbanások
A kezed barázdái közt ébredő hajnal melegíttette fáradt
arcomat.
Áttetsző pára szitált az idők végén, mikor gyöngy újaik-
kal szívem pókhálós titkait feltörték az istenek.
A terek beteltek. Csend volt és ünnep, – létvarázs.
Épp a mindenség született.
Táguló pillanatban nyílt a tér és nyílt a világ.
A tisztaság erejével indultak felém messzi hegyeikből
a fák.
Az első dobbanás a fényé volt.
Ereimben színarany lombok közt tízezer patakban
csordogált lüktetve, s vitte magával, vitte szelíden
pókhálós, öreg titkok-életem.
A fény után lett a szó, – a második dobbanás.
Vagy: „A tej fehér.”, „Itt a sálad.” „A hiányod, mit – ha nem lennél –
éreznék utánad.”
A szavak méz-illatát itta a nap, csillagok és mind
a fellegek.
Kezed barázdáiból eredő folyók öntözték remegő
szívemet.
A szót a mozdulat követte: a harmadik dobbanás.
, „Legyen”– mondták, s a szelek érintésére
források nyíltak a cédrusok lábainál.
Kitárt karjaikkal útnak indultak értem az ezer éves fák.
