Száll a kakukk fészkére – McMorpheus ébredése
Lúdvérc, libamál,
Három gúnár kiabál,
Napnyugatnak- támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz a kakukk vesztére?”
A kakukknak nincsen fészke. A kakukk az kakukk. Kukkol és azután, habakukk. Más nem kakukkok fészkét mattolja, abba nő fel parazita kölyke, a kis kakukk. Azaz, nincsen neki…. helye, sem lakása…
Amit Ken Kesey leírt és amiből Forman filmet szült: Evangélium. Evangélium, mert benne és általa az üdvtörténet egy személyben összegződik. Végül is az alkotó ember hívatása ez.
Megírni, létrehozni azt a személyes történetet, amelyben az üdvösség kozmikus lehetősége megmutatkozik. Már maga a kísérlet figyelemre méltó!
Ez az, amiért élni valóban érdemes.
Igaz, van, aki beleőrül, van, aki beledöglik.
Vannak olyan korszakok, amelyekben szinte sorozatban jönnek világra a megérintettség, elhivatottság és kiválasztottság misztériumának dokumentumai, mint az ovenál fogkrém. Akár csak időszámításunk kezdetén, amikor úgy ontotta a közel-kelet világa az ehhez hasonló irományokat, hogy az Ég is kíváncsian bukott a Földre, és nemzette a megújulás lehetőségét az ő borzasztó és állhatatos nagy szerelmében. A Fény az Anyag valóságába zuhant, mint férfi a nő teljességébe, a Szellem a Lélek üdvébe.
Fölragyogott benne, hogy vele ébredjünk aztán.
Egy késő délután besötétedett. Az evangélium azért evangélium, mert benne a főhős önmaga a kozmikus realizáció.Annak személyes történetében megoldódik minden szereplőé is egyben, hiszen minden egyes szereplő egyben a főhős egy-egy aspektusa. Legyen akár önmaga, vagy az, akivel a legmélyebb konfliktusa van, például a krisztusiban a Kísértő és az Atya is. Most nem Kesey regényéről akarok írni, hanem annak adaptációjáról. Egyrészt azért, mert az én filmművészeti univerzumomnak a közepe.Másrészt meg azért, mert az az érdekes helyzet állt elő, hogy Forman-nek sikerült egy kis csavarral tökéletes átélést biztosítania, azzal, hogy a mű a centrumába nem Serteperte Főnököt, hanem McMurphyt, ezt az izgága skótivadékot helyezi, és így sokkal érthetőbbé és megélhetőbbé vált a mű. Forman művészete sorra veszi azokat a lehetőségeket, amelyben a Lélek útján megoldásokat talál, meghaladni egy tört én elemi sorsot, visszakapcsolni a realitásba. Ehhez mindig olyan megérthető témákat tesz a filmszalagra, amely igen magas rezgészámon emeli a felismerés lehetőségéhez a nézők tudatát, és nem csak katarzis közeli állapotban ébreszteni őket, hanem a közösségi katarzis segítségével mindenkihez eljuttatni az öröm hírt.
A Vízöntő korszak nyitánya, a Hair, a világmindenség üdvtörténetének egyik legmegkapóbb személyiségű zsenijének életét feldolgozó film, az Amadeus, vagy a nem kevésbé jelentéktelen, bár kevéssé ismert Andy Kaufmann életét megjelenítő Ember a Holdon, mind a Lélek tánca, egy új forma ünnepe. Mégis hiányzik valami belőlük, amit sikerül viszont Ken Kesey művéből egy kis operációval felszabadítani.
A Lélek ugyanis minőségi ugrásokra képes fényállapot, akinek halálával egyben az újjászületése is. A Hair, az Amadeus, az Ember a Holdon csak a reményét villantja fel, és a tragédia, amelynek beavató attitűdje ennek a reinkarnációnak a lehetősége, elsikkad abban a végkifejletben, amit a tragikus hős személyéhez kapcsol, és nem tud leválasztani róla.
A Száll a kakukk fészkére címzetű remekműben viszont a halál úgy nyer értelmet, hogy egyben az őshagyomány érlelte misztériumok bölcsességének pompája bontakozhat ki.
„Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.”
A megismerés folyamatának első pillanata a lázadásban nyilatkozik meg. A lázadás önmagában nem praktikus. Amikor haszna van, akkor már csak debil forradalmárok taliznak a nyugdíjas otthonban, és a jelvényeiket mutogatják. Lázadásod ott kezdődik,amikor az előrenyomtatott mindenség ellen kel föl haragod, és csak a szabadság ígérete élteti. Nem a megvalósíthatósága…
McMurphy nem élhet a kapukon kívül.
Az Evangélium Keresztelő Jánosa, aki felismeri az, Urat a legnagyobb az emberek között, de a legkisebb az angyalok világában. Határlakó. Efézusi. A világ törvényei szerint már értelmezhetetlen.
Az emberi művészetben gyakran jelennek meg azok a társadalmi mértékek szerint kitaszított alakok, csavargók, banditák, akik mégis ártatlanná égnek abban a tűzben, ami alkémiai kemence lángjaként perzseli százezer élet arcát a legtisztább gyermekről.
McMurphy bűnöző, immorális, felháborító. Botrány.
Minden szokással, tekintéllyel szemben tiszteletlen, minden szabállyal és törvénnyel szembemegy…de ő az egyetlen aki hitelesen követeli jogait testvéreinek, a többi ápoltnak, ő az ,aki tisztán látja kábulatukat, aki ébresztgeti őket, aki próféta ebben a fertőtlenítő szagú, hipermorális pusztaságban. És McMurphy az, aki nem ismer el a rendszert fenntartó erőket, az egyetlen, aki tudja, hogy van mindezt meghaladó lehetőség.
Felismeri a saját valóságának is értelmet adó, ugyanakkor egy új valóságnak utat szakító erőt az óriás indiánban.
Útja zárt rendszerben kering mindeddig. Percről percre, életről életre.
A börtönből a diliházba… és onnan?
Ugyan tisztában van azzal, hogy nem beteg, útja a tudatvesztésen át vezet, míg az a világ, amely fönntartja azt az illúziót, hogy szabályaival biztosítja a választás lehetőségét győztesnek… valóságosnak hiszi magát.
A morál ebben az esetben már nem csak tévedés.
McMurphy, nem léphet át a korlátain, de segíthet annak, aki ezt megteheti.
Szerepe kettős…feloldja azokat a letapadt, torzzá silányult karmikus tapasztalatokat, amelyek
önálló entitásként akár nagyszerű héroszok is lehettek, de már… önmaguk komikus árnyai.
McMurphy a legnagyobb az emberek között, így olyan rezgésszámot generál a bepállott rendszerben, amely alaposan felkutyulja a a megmerevedett történetet, amelybe a tanítványok: permanens visszatérnek…a debil kollegák ugyanis nem azért nem távoznak az elmegyógyintézet langymelegéből, mert nem szabad… hanem azért, mert nem akarnak… ez az otthonuk, ez a világ, itt játszanak életet.
A szent csak az isteniséggel szemben alázatos.
Önmagában felismerni a Mindenség titkait, és önmagát felismerni Mindenütt, nincsen ennél teljesebb szabadság.
