Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
Tika Loka – Második rész

Mindeközben fiatal barátaink már kijöttek az uszodából, s az ünneplő forgatagba vegyülve kutakodtak a számukra készített önfeledt szórakozás lehetőségei között. Ebben a tekintetben Tomi volt közülük a leggyorsabb – tekintettel arra, hogy az uszoda után roppantul megéhezett, miközben épp egy svédasztal és a mellette felállított süteményes pult mellett haladtak el.
– Állj, ne tovább! Ezt nem hagyom itt! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Kristóf és Nati reménytelen pillantást vetettek egymás felé, belátva, hogy igen: itt most kénytelenek lesznek megvárni, míg Tomi minden tekintetben kielégíti kulináris igényeit a svédasztal mellett. Csak percek kérdése volt, hogy az első púpozott tányért mikor követi a második, a harmadik… Ráksaláta, languszta, déli gyümölcsök, majd egy-két krémes, s a végén az egész leöblítve egy fahéjas-banános bóléval.
–Kész, tőlem mehetünk! – mondta a legnagyobb természetességgel Tomi, akiről csak úgy sugárzott a megelégedettség boldogsága.

Kristóf és Nati fel nem foghatta, hogy emberbe hogy férhet ennyi étel – Ők már a látványtól is jóllaktak, de ha Tominak ez így jó, hát legyen. A csapat Kristóf vezetésével tovább haladt, akinek kissé távolabb egy „Kvízek háza – Szellemi vetélkedők” feliratú táblán akadt meg a szeme. „Tizenöt kérdés – ötszázezres főnyeremény!”
–Ezt muszáj kipróbálnom! – szólt Kristóf. Annyiszor elképzeltem, hogy nyerek, és most itt az igazi lehetőség! Élőben!
Nati és Tomi ugyan kicsit kétkedve fogadták barátjuk hatalmas önbizalmát, de helyet foglaltak a nézőtéren, miközben Kristóf magabiztos kézfogással fogadta a játékvezető üdvözlését: „Legyen Ön is milliomos!”

Az első hét kérdésig nem is volt különösebb izgalom – a válaszokat Kristóf csuklóból hozta. A forró feszültség a tizedik kérdés után kezdte igazán elönteni barátainkat.
Tízből – tíz. Megvan! Tizenegy… Megvan! „Nehogy má’!” – szakadt ki a nézőtéren Tomiból az odaadó szurkolás önkéntelen kifejezése. Az utolsó kérdés előtt Kristóf agyában hirtelen végigsuhant a kérdés: „Jóságos ég! Mi lesz, ha meglesz?” Ideges, feszült, csak az utolsó kérdést pörgeti magában, s a négy lehetséges válasz közül inkább intuitíve, ráérzéssel próbálja eltalálni a helyeset.
Kiválaszt egy gombot, s abban a pillanatban fülét harsonák süketítik, szemét villódzó fények kápráztatják. Tizenötből tizenöt.
– Megvan. Megvan Kristóf, megcsináltad! – mondja magának, miközben a műsorvezető lázas gratulációját fogadja.
– Öregem, ez hihetetlen! – veregeti barátunk vállát Tomi kifelé jövet. Remélem ezek után minimum egy BigMac-re naponta a vendéged vagyok…
Kristóf csak most kezd magához térni a mámor okozta bódulatból.
– OK! OK! OK! Nyertem. Tudtam, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kellett. Mert kell az az új laptop és a két konzol, amit már fél éve kinéztem. Ebből a nyereményből végre megvehetem!
– Hiába: amire legbelül vágyunk az előbb-utóbb valósággá válik. – summázza véleményét egy mondatban Nati, akinek mindezidáig nem sikerült megtalálnia helyét ebben a nagy kavalkádban.

Persze, jó volt a mozi, a medence, de… Igen, az a bizonyos de… … de most Ő kezdte magával ráncigálni a két fiút, mivel kicsit távolabb egy táncstúdió hívogató reklámjára lett figyelmes. Tudnotok kell, hogy Natinak a tánc volt a mindene, már egész kiskora óta. Ahogy belépett a terembe teste önkéntelenül mozdulni kezdett a zene dallamára. Önfeledten adta át magát a muzsika varázsának, s lelkében teljesen felszabadultan élvezte a magával ragadó mozgást. A teremben mindenki Őt figyelte, minden szempár rá szegeződött, de a keleti muzsika és a mozgás oly messzire vitte, hogy mindezt észre sem vette. Csak a végén kitörő tapsviharra és a „Bravó! – Bravó!” felkiáltásokra eszmélt fel. A két fiú szájtátva nézte végig a produkciót. Az elismerését kifejező sokadalomból hirtelen Tika lépett Nati mellé:
– Barátaim, ritka és páratlan tehetség előadásának lehettünk szemtanúi. Külön öröm, hogy mindez itt, ezen az ünnepségen történt. Miközben figyeltem ezt a csodás előadást elhatároztam – és engedjétek meg, hogy itt most bejelentsem – ennek a fiatal tehetségnek egy éves szerződést ajánlok a tánc-stúdiómban.
Újabb éljenzés, újabb tapsvihar, miközben Nati hallani sem akart a fülének. Őszintén: nagyon jól esett neki az elismerés, hisz már réges-rég szerette volna megmutatni, mire is képes. Barátaink fáradtan, zsongó fejjel, kissé kábultan lődörögtek a folyosókon, mígnem Kristóf ált elő a javaslattal:
– Menjünk a tetőkertbe, szerintem mindenkinek jót tesz egy kis friss levegő! Valóban, a palota tetőterasza – köszönhetően az öreg kertész keze munkájának – páratlanul gyönyörű volt.

Mintha egy másik világba csöppentek volna, ami nem csak természetes szépségében különbözött a palotabéli csillogástól, hanem leginkább abban, hogy itt csend volt. Csend. És ez a csend most mindhármuknak kimondhatatlanul jól esett. Egymás mellett ültek egy kerti padon, szótlanok voltak, a csillagos eget figyelték, a fogyóban lévő Holdat és a felhők vonulását. Telítve voltak élményekkel, benyomásokkal – ki-ki a magáéval. Ebben a csendben hirtelen egy távolból szűrődő muzsika töltötte be a kertet, mely varázsütésként, a hűvös szél szárnyán érkezve érintette meg őket. Nem tudták, honnan jön, nem tudták ki játszik, de mégis: oly közelinek, oly ismerősnek tűnt, mintha maguk is részei lennének a hangok keltette rezgésnek. Annyit éreztek csupán, mintha lelkük legmélyéről csendülne fel ez a soha nem hallott, mégis oly ismerős dallam.

Miután a muzsika elhallgatott percekig ültek így, míg a csendet Kristóf törte meg váratlanul, – és nem is akárhogy:
– Ti boldogok vagytok? – kérdezte barátait. Itt, ma este teljesültek a vágyaink. Kinek-kinek a magáé. De vajon tudnánk-e olyat kívánni, mely után nem lenne még több vágyunk és örökre megnyugodnánk?
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza kissé meglepetten Tomi. Én nem vagyok elégedetlen. Sőt, odalent szétnézve az emberek arcán is leginkább azt látom, hogy megvan mindenük, amire szükségük van. Hogy elégedettek.
– Valóban megvan – vagy csak gondolják, hogy megvan? – kérdezett vissza Kristóf. Tényleg tudjuk, hogy lelkünk legmélyén mire vágyakozunk, vagy csak időről időre megpróbáljuk kitölteni azt az űrt, ami ezzel a megválaszolatlan kérdéssel keletkezik bennünk?
– Mint például én: a nyereményemből megveszem az új gépet – rendben, örülök neki. Teljesült a vágyam, és ez jó. De mi következik utána? Mi az, ami tovább hajt? Ami célt ad? Vagy az egész csak annyi, hogy végigszáguldok ezen a világon, újabb és újabb vágyaim hullámát meglovagolva? Ennyi?
– Nem, biztos, hogy nem. – vette át a szót Nati. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. De az biztos, hogy van valami ismeretlen erő, ami vonz. Hív. Mintha valami, vagy valaki hívna, vagy várna rám. Kicsit olyan mintha a szerelemmel találkoznék… Igen, egyszerre vagyok itt.

Tudnotok kell, hogy ezeket a kérdéseket sokan nem teszik fel maguknak az odalent bálozók közül… két világban éltek és két világ él bennetek. Két hang szól hozzátok ősidők óta. Az én hangja mely újabb és újabb vágyak vad hajszolásával akar titeket mozgásban tartani és túl szeretné kiabálni a szívetek mélyéről szóló csillapíthatatlan vágyat – a másik hangot, a hívást – , melyet ennek a világnak semmilyen fényes csillogása nem tud lecsitítani. De bármilyen hangos is a világ moraja és a vágyak örvénye, a másik, a belső hang tovább suttogja ezt a hívást.

Hosszan ültek még kinn a fiatalok a teraszon. Egyszerre éreztek egy fura kettősséget. Egyik oldalon, szinte kívülről szemlélték magukat is és a palotában zajló eseményeket, egyfajta, semmivel össze nem hasonlítható csendes derűvel. Azonban szinte kitapintható volt bennük a másik oldalon a vágy arra hogy belevessék magukat a számtalan izgalom valamelyikébe, felszabadult öröm, csillogás, mámor, feledhetetlen pillanatok hajszolásába. Ám mielőtt az ellentétek egymásnak feszültek volna bennük, egy halk, kissé érdes hang szólította meg őket.
– Nocsak, nocsak… eszemet sem tudom, mikor láttam itt kinn ücsörögni bárkit is, nem hogy ilyen fiatalokat mint ti vagytok. Talán valóban eljött az ideje a változásnak. Mindhárman egyszerre kapták fejüket az idős férfi felé. Már, már pattantak volna fel, mikor az öreg dús szakállát végigsimítva intette őket nyugalomra, és leült közéjük a padra. De nem szólalt meg.

A csendben mely valami miatt még is olyan természetesnek tűnt, együtt újra meghallották a különös hívogató dallamot, de most minden eddiginél erőteljesebben, tisztábban. – Ti is hallottátok igaz? A fiatalok egyszerre bólintottak, majd midegyikőjükben kavarogni kezdtek a különös gondolatok, kérdések.
– Mi ez a hang? Mi történik itt? Mi történt velünk?
– Nyugalom, nyugalom… ha van pár percetek elmesélek nektek egy különös történetet…. a Ti történeteteket. Majd az öreg hátradőlt a padon, mosolyogva végignézett a gyerekeken, szívét megtöltötte a dallam, és a szeretet világosságereje és melege. Majd lehunyta a szemét és felidézte az ősi emlékeket.

Abban az időben, mikor az Ég gyermekei ide érkeztek a Földre, még minden más volt. Dalaik betöltötték az eget, miközben együtt táncoltak a tengerek hullámaival és repültek a szelek szárnyain. Amerre jártak az élet áramlatai jártak át mindent, s nyomukban füvek, fák, virágok nyíltak, madarak, és állatok ébredtek fel a semmiből. Az egész föld egy csodálatos kert volt, melyeknek ők voltak a kertészei. A szívükből áradó tiszta fény és a soha véget nem érő dallam áthatotta és oltalmazta az életet. Azonban eljött egy nap, mikor az egyikük, abbahagyta az éneklést és fényét önmaga felé fordította. Magára tekintett, és önmagát kezdte el formálni, alakítani. A csodás fény ruhája egyre sűrűbb lett. Már nem a ragyogó világosság tündökölt hanem a színek fura sokszínűsége. Egyre elégedettebb és büszkébb lett magára. Különbnek érezte magát, úgy vélte hogy most valami igazán különöset alkotott. A társai közül sokan megpillantották őt. És vágy ébredt bennük, hogy ők is átéljék a sokszínűséget. Egyre többen és többen kezdtek el önmaguk felé fordulva formát, arcot, alakot adni saját maguknak. Szépek voltak és gyönyörűek. De sajnos nem vették észre, hogy ezért a szépségért és gyönyörért nagy árat kell fizetniük. Elvesztették a világosságerejüket, hiszen az anyagivá vált testükön már nem tudott átsugározni az égi forrásból kapott világosságerejük, sem szívük melege nem tudta már áthatni a körülöttük levő életet. Alig néhányan maradtak meg közülük eredeti alakjukban, ők is visszahúzódtak a hegyek ormaira, s a tengerek mélységeibe. A Föld, ez a nagy kert amit rájuk bíztak, gondoskodó kertészek hiányában dzsungellé változott. A növények és az állatok világának harmóniája odaveszett. Lassan ők is elfelejtették, kik is valójában, honnan jöttek, mi is a rendeltetésük. Testük olyannyira sűrű lett, hogy már arra sem volt alkalmas, hogy az örök élet forrásaiból merítve fenntartsák magukat. A fényruhájuk helyett anyagból épített test halandóvá vált Égi lelkük körül.

Hatalmas tragédia volt ez. Az égi emberek fényruha nélkül sem táncolni, sem énekelni, nem tudtak többet. Az élet forrásaitól elzárták magukat. Végérvényesen itt rekedtek volna, ha azok néhányan, akik megtartották fényruhájukat nem határozták volna el, hogy megmentik testvéreiket. Minden erejüket összeszedve egy új különleges fajt teremtettek a földre, az Embert. Aki majdnem olyan volt, mint amilyenné testvéreik alakították fény ruhájukat. Gondolkodásra is képessé tették. Így lehetővé vált az, hogy testvéreik kapcsolódhassanak az emberhez.

Ezért lett ez a különös lény, az ember ezen a Földön. Lehetősége van az életre itt, de lehetősége van arra is, hogy felismerje magában azt az Égi embert, akit a gondjaira bíztak, aki nélküle nem térhet vissza Égi otthonába.

Az égi törvény szent. Szabad akarattal rendelkezik minden élő lény. Így az ember is dönthet arról, hogy éli a halandó emberek hétköznapi életét, vagy meghallja a hívást, és felismerve a benne lakozó égi ember hangját, hallgat rá elfogadja vezetését és vele elindul az Égi ember számára rendelt hazavezető úton. Ez az út azonban közel sem egyszerű. Ugyanis nem csak az a feladat, hogy az ember magáért tegyen, hanem egyúttal az is, hogy az itt kóborló testvéreinek is segítsen. Senki nem mehet haza egyedül.
– A zongora… A dallam… szólalt meg szinte önkívületben Nati. Az öreg ekkor széles mosollyal az arcán kinyitotta a szemét.
– Igen gyerekek. Ez a város különös hely. Ide születik meg minden olyan gyermek, ki valamely okból képes az Égi ember hangját meghallani a szívében. Így mindig is a végső próbák helye ez.
– De akkor mi ez a különös hang, amit mindannyian hallottunk? – kérdezték szinte egyszerre. Nos, ez a hang, ez a különös dallam a kastély pincéjéből szól. Az egyike él odalent azoknak, akik az idők kezdete óta próbálnak segíteni testvéreiknek hazajutni. Ekkor egy különös árny suhant el az ablak belső oldalán, Tika Bárónő volt az. Mindannyian megérezték azt, amit végül az öreg kertész mondott ki.

Igen, Ő az. Az első aki felelős a többiek bukásáért. Ő az, aki noha hallja a hangot, arra van kárhoztatva, hogy a legutolsóként térhet csak haza. Ezért elhatározta, hogy itt marad, és megtesz mindent azért, hogy ez a hely olyan boldog és fényes legyen mint az eredeti égi emberek birodalma. Hogy ne legyen magányos. Foglyul ejtette Őt, a világosság Hercegnőjét. S erejét elrabolva tartja fenn a palota bűbáját és ragyogását. Azonban, ő már képtelen az eredeti harmoniát megalkotni, így mindaz, amit teremt az múlandó, alá van vetve az időnek. Tika legnagyobb bánata, hogy minden elmúlik… bármit is tesz.
– Nos, ideje mennetek… nem túl egészséges túl sokáig kinn lenni a teraszon, amúgy is dolgom van. De, ha netán dolgotok lenne a pincében, ott az a nagy üveglift, azzal kell mennetek, egészen le 13 emeletig, ez az az emelet, ami számotokra van fenntartva. – szólt még utánuk, miközben betessékelte őket az ajtón. Egy kis ideig csak tétován, döbbenten álltak. Elsőként Tomi szólalt meg.
– Hú ez az öreg most elég komolyat gurított. A ki vagyok? kérdés új értelmet kapott azt hiszem, mivel fogalmam sincs mi a helyes válasz.

Egymásra néztek. Majd szinte egyszerre kezdték el vizsgálni a lifthez vezető utat. Csak egy biztonsági őr volt ott az is épp háttal állt. Önkéntelenül mozdultak, s néhány pillanat múlva ott álltak a lift előtt.

– Ott a gomb, nyomd már meg! Még észrevesznek, így is ki tudja mikorra ér fel a lift. A három fiatal szinte egyszerre tapadt rá a lift hívó gombjára, ami bíztató zöld fénnyel jelezte, hogy a folyamat megkezdődött. Alig hogy nyílt az ajtaja, már is elkezdték magukat bepasszírozni az egyre táguló résen.

De alighogy bekerültek, valahogy értetlenül néztek, hol a nyomógomb táblára, hol egymásra, hol riadtan a nekik háttal álló őrre.
– Nincs 13. gomb, pedig biztos hogy azt mondta az öreg, hogy a 13-as lesz az ahova menni kell, emlékszem.
– Nyomjuk a 12 -est lehet onnan gyalog kell lemenni egyet.
– Meg ne őrülj, még végérvényesen eltévedhetünk a palota ismeretlen pincelabirintusában.
– De! Engem nem érdekel, annál hogy itt állunk és mindjárt lebukunk semmi nincs rosszabb, mennünk kell! Jó lesz az a 12-es gomb is ha nincs meg a 13-as!
– Ne váárj!! Kiáltott Nati és megpróbálta elkapni barátja kezét. Ami csak félig sikerült. Ugyan az ütés nem volt nagy, ahogy odakapott, de elegendő volt ahhoz, hogy ne a 12-es gombot nyomja meg, hanem az alatta lévő üres felületet. Ami ezután történt az mindannyiukat megdöbbentette.

A 13-as szám egy rejtett kijelzőn felragyogott, és becsukódott a lift ajtaja. Elindultak lefelé. A kijelzőn mikor a számsor végére értek, kialudtak a fények, de a lift ereszkedett tovább. Meddig? Milyen gyorsan? Nem tudni. Azonban amikor kisebb döccenővel megállt a lift a fiatalok önkéntelenül is egymáshoz húzódva várták az ajtó nyílását. Mikor kinyílt előttük az ajtó, a lift fénye enyhén megvilágította a szűk folyosót, aminek a levegője ősi dallamot suttogott a csendben. Ismét meghallották a hangot, tisztábban, erősebben. Ellenállhatatlan erővel hívta őket, eltörölve félelmet, és minden racionális megfontolást.

Csak egy szürreális, olykor tisztán, máskor csak épp kivehetően a valóság határán táncoló hangot követtek. Kanyarok. Útelágazások. Sötétség. Ha lett volna értelme félni, biztosan reszkettek volna a félelemtől. De már ez is értelmét vesztette, hiszen, az egyetlen biztos pont a hang volt, amit követtek. A Hitük próbája volt ez. Egymás kezét fogva, kis csapatként, megtartva egymást a bizonytalan pillanatokban haladtak tovább, követve a hangot, mely reményt adott, és a szívükben egy olyan különleges derűt és békességet elevenített meg, mely túlmutatott minden örömön melyet eddig a palotában tapasztaltak. A múlhatatlanból érintette meg őket, és adott értelmet a sötétségben a következő lépésnek. Egyszer csak ott álltak az ajtó előtt. Váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés vagy bármi más helyett, ott voltak egy kis ajtó előtt. Ha nem hallották volna tisztán a hangokat… Elmentek volna az ajtó mellett, mint ahogy tették jó néhány másik mellett.
– Itt van benn.
– Igen én is hallottam, biztos hogy innen szólt a hang.
– Nézzétek! Az ajtón nincs sem kilincs sem zár. Hogy jutunk be?
– Próbáljuk meg betolni, hátha enged valahogy! Nekifeszültek mindannyian, de az ajtó meg sem moccant. Már-már kezdtek valóban kétségbe esni, amikor megszólalt odaátról egy halk hang.
– Üdvözöllek benneteket! Ne erőlködjetek. Felesleges. Ez az ajtó titkos. Tika bárónő sem tudott eddig róla. Én építettem. Nektek, illetve azoknak, akik meghallják a hangom, és elég bátrak hogy kövessék azt. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek.
– Tehát igaz? Amit a kertész mondott, minden igaz? – Nati rátapasztotta fülét az ajtóra hogy jobban hallhassa a hercegnő szavait.

– Igen, igaz. De azt hiszem, sok minden van még amit nem tudtok rólam, a kastélyról, és Tika bárónőről. El fogok mesélni mindent, de most az idő sürget.
– Rendben, de hogy nyithatjuk ki az ajtót?
– Ti sajnos nem tudjátok. Ezt az ajtót, egy különleges tiszta lelkű kéz nyithatja csak ki. Le kell hozzátok őt magatokkal!
– Kit? Kit kell idehoznunk? – kérdezték szinte egyszerre.
– Nem tudom a nevét. De éreztem, mikor beléptetek együtt vele a palotába. Ő az egyetlen aki segíthet nektek. Nem figyeltetek rá, pedig ő mindig ott volt veletek, kísért benneteket minden utatokon.
– Blanka…
– Szép neve van, méltó a feladatához. Siessetek. A gyerekek, fel sem mérve, annak súlyát mi van ha eltévednek, lélekszakadva rohantak a sötétben visszafelé a liftig. Mintha valahogy emlékeztek volna az idefelé megtett útra, elágazásokra és kanyarokra. Kicsit később, fenn nyilt a lift ajtó és mindhárman nagy lendülettel léptek ki a zsivajba, fénybe, kavalkádba. Azonban az amit láttak, mindannyiukat jeges kézzel markolta meg szívüket. Blanka ott ült Tika Bárónő ölében. De a Bárónő hiába próbálta szebbnél szebb ajándékokkal elkápráztatni, ő csak mosolygott és csóválta a fejét. Mikor a felé siető testvérét meglátta mit sem törődve udvariassággal felugrott és odaszalad hozzájuk és Kristóf nyakába ugrott.
– De jó hogy visszatértél!
– Most már minden rendben lesz Blanka, vigyázok rád.

A fiú életében nem ölelte még magához ilyen nagy szeretettel és örömmel kishúgát mint most. Miközben kényszeredetten mosolyogtak a Bárónőre, akiben forrt a düh, és a harag a csalódottságtól, lassan próbáltak észrevétlen felszívódni és kis kanyarokkal a lift felé araszolni. Ez csak félig sikerült. Épp csukódott az ajtó, mikor Tika lángoló tekintete szinte beszakította azt.
– Hozzá megyünk? Hallottam a hangját, hallottam a zenéjét, és mondta nekem, hogy vár rám, de nem tudtam hol keressem Őt. – szólt Blanka.
– Mi megtaláltuk, szólt Nati és megsimogatta a kislány szőke buksiját. Nemsokára ott leszünk. Ugyan a dallamot egyre erősebben hallva, könnyen visszataláltak a Hercegnő szobájához, de az utolsó métereket szaladva, már minden erejüket beleadva a tették meg, ugyanis Tika Bárónő rikácsoló haragos hangját egyre közelebb hallották a hátuk mögött. Valahogy rátalált ő is a titkos emeletre. S már majdnem utolérte őket.
– Blanka itt az ajtó, nyisd ki! Kiáltotta Kristóf és felemelte kishugát, hátha az segít valamit. A finom kis kezek érintésére az ajtó könnyedén nyílt, s a ragyogó fénypalástba burkolózó hercegnő lépett ki rajta, s magához emelte Blankát.
– már nagyon régen vártam rád, kedvesem… A fiatalok a fénytől hunyorogva nézték a hercegnőt, Majd hirtelen a közeledő Tika Bárónőre pillantottak. Azonban amit most láttak az minden képzeletüket felülmúlta… A Bárónő ahogy egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk, egyre csak lassult, és öregedett és őszült, szemei karikásak, bőre ráncossá haja ősszé vált… majd alakja halványodni kezdett. Az elrabolt világosságból szőtt ragyogó alakja semmivé foszlott. Mire odaért volna hozzájuk, teljesen semmivé vált.

– Azt hiszem ideje felmennünk, sokaknak van szüksége a segítségünkre. Tika Bárónő csak egy időre ment el, amíg emberek születnek ebben a városban, addig ő is vissza fog térni, mert a szemfényvesztés palotája nélkül, senki nem hallhatja meg az égi dallamot a szívében. Nem sokkal később együtt léptek ki ismét a liftből, és noha érezhető volt hogy valami végérvényesen megváltozott a palotában, egyből a zongorához siettek.
– Blanka kedvesem, ugye jól emlékszem te tanulsz zongorázni?
– Igen, egy kicsit – válaszolt a kislány mosolyogva.
– Annyi pont elég lesz… csak ülj le és játssz, ne félj segítek. Mikor Blanka finom kis ujjacskáit a billentyűkre tette, akkor a Hercegnő leült mellé fénypalástjával betakarva őt. A kislány önkéntelenül is a már órák óta a fülében zengő dallamot kezdte el játszani… A fiatalok körbe ülték, és ámulattal hallgatták őt. A különös dallam, nem hirtelen, de idővel elérte hatását. Mindenki ráeszmélt, hogy bizony sok dolga van még, az ünnepség már végéhez ér, ideje hazainduljon. Némelyek odaültek a zongora köré, s lehunyt szemmel csendesen hallgatták a különös ősi emlékeket idéző dallamot, mely oly ismerős volt számukra. De ennél sokkal különösebb dolog is történt. Az emberek hazafelé, szokatlan dolgokon kezdtek gondolkodni. Ilyen kérdéseket tettek fel maguknak, és barátaikkal efféléről beszélgettek, mint hogy ki vagyok? honnan jöttem? hová tartok? Mi az életem értelme? Némelyikük, meg megáll egy-egy pillanatra, mikor átjárja valami megfoghatatlan akkor arra a finom érintésre próbál figyelni, mely igyekszik választ adni feltett kérdéseikre saját szívük templomában.

Aquarius Kincsei folyóirat 2019/1. 4. évf./1. szám

Letöltöm az ingyenes kiadványt!

Tartalomból

Szellemi kincsek

 

„Én vagyok a halhatatlanság és a halál, Lélek és Anyag.” 
Hamvas Béla: Részletek 
Pierre Teilhard de Chaldrin – idézet

 

Gondolkodtató 

Hangya Zsolt: Éghajlatváltozás

 

Szabad polc  

Mayer Zsolt: Dorog, eső zuhog, a busz böröng

 

Mozgó 

Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz… 

Hangoló Keith Jarrett: „Spirits”

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close