Satprem: Úton az emberfölötti felé
„…A napfényes ösvényt rójuk, mintha a lét azon kis rezgése hordozna minket. Mennél szorosabban szorongatnak és igyekeznek megfojtani, mennél inkább megsüketít az élet össze zsivaja…, annál nagyobb szükségünk azzá válni és csakis azzá a másik rezgő dologgá, ami nélkül nem tudunk élni vagy lélegezni – ha elfelejtjük akár csak egyetlen másodpercre is, azonnal teljes fuldoklásba zuhanunk. Tapodjuk a napsütötte ösvényt a világ sötétsége közepette…, örökre biztonságban vagyunk, semmi és senki sem tudja ezt elvenni tőlünk. Hordozzuk titkos királyságunkat, bárhová is menjünk, haladva előre, tapogatózva egy másik földrajzban, ami fokozatosan felfedi titkos kikötőit, váratlan fjordjait, a béke földrészeit és ismeretlen tengerek pillantásait, melyek egy hatalmasabb élet vízhangját verik vissza.
Nincs több akarom vagy nem akarom bennünk, nincs több kényszer, hogy megszerezzük ezt vagy azt, nincs harc az életért vagy a valamivé válásért vagy tudásért: megszül minket egy önkéntelen tudással, tiszta élettel, előreláthatatlan akarattal és villámszerű hatékonysággal rendelkező másik ritmus. Egy másik királyság nyiladozik előttünk; egy másik pillantást vetünk a világra, még egy kicsit vakot és tudatlant de ösztönös megérzéssel telit, mintha egy még meg nem született valósággal lenne viselős… azon kicsiny, tiszta rezgés, a különös csoda, a hirtelen nyugalom tudatában, ami kettétépi a sötét felhőket, és messze-messze kiterjed az alkotó lehetőségektől rezgő végtelenségbe. Nézésünk hibás, mert mindent a megszokás torzító prizmáján keresztül érzékel, mely prizma sokféle és kifinomult, ravasz és körmönfont, szokások évezredei csiszolták, s e szokások oly ördögien torzítóak, mint amennyire bölcsességnek tüntetik fel magukat. Ez az emberszabású maradványa, akinek korlátokat kellett emelnie, hogy megvédje kis életét.., vonalat húznia ide, egyet meg oda, amik határokat emelnek, általánosan biztosítani veszélyeztetett létezését azzal, hogy egyéni és kollektív ének héjába zárkózott.
Ebből következik, hogy van jó és rossz, helyes és helytelen, hasznos és káros, tedd és ne tedd – lassan belegabalyodtunk egy hatalmas rendőrségi hálózatba, amiben alig maradt egy kis spirituális szabadságunk, hogy lélegezzünk, és még azt a levegőt is számtalan tízparancsolat szennyezi, ami épphogy csak egy lépéssel van a gépeink által okádott szénmonoxid szennyezés fölött. Röviden, örökké „javítgatjuk” a világot… A nézés – az igaz nézés, aminek meglesz az ereje, hogy kitörjön a szabadságba e mentális bűbájból – ezért az egyetlen, ami képes lesz egy tiszta pillantást vetni a dolgokra anélkül, hogy azonnal nekiállna őket „javítgatni”: hogy megpihenjen itt, ezen az arcon vagy tárgyon úgy, ahogy a végtelen tengerre bámulunk anélkül, hogy igyekeznénk tudni vagy megérteni – …a régi gépezet próbálkozása megszilárdítani valamit -, hagyni magunkat, hogy hordozzon az a nyugodt és folyékony végtelenség, fürdeni a látottakban, belemerülni… ; oly érzékelés, ami nem egy gondolat, nem egy ítélkezés, hanem olyan, mint a dolog igaz rezgéstartalma, létezésének minősége, legbelső zenéje, kapcsolata a mindenhol áramló nagy Ritmussal. Semmi sem haszontalan, nincsenek hiábavaló fácskák az erdőben, nincsenek károk, semmi elvetendő, nincsenek szerencsétlen körülmények, időszerűtlen találkozások – minden jó az új világ keresőjének, minden az ő kutatási területe… Majdnem úgy tűnik, mintha minden megadatna neki, hogy kitanulhassa a szakmát. Ily módon elkezd rátapintani: minden abba az irányba mutat. Minden jeleket küld, ösztökél a felfedezésre.
Nincsenek jelentéktelen dolgok, csak az öntudatlanság pillanatai. Ott e kis lény, mászkál az igazság tüzével, az idő örvénylésének közepette a szükséglet oly heves tüzével …ami talán az egyetlen dolog,ami igazán ő… És mit hív e lény, miért esdekel? Hát nincs ő abban a mindent hordozó ritmusban? Benne van és még sincs. Egyik lábával a háborítatlan örökkévalóságban, a másikkal botladozva és tapogatózva a sötétben – epekedik, hogy kitöltse az idő e másodpercét..az igaz létezés teljességével…lehet, hogy ez a teljes nyitottság egyfajta napfénnyel teli beleegyezés mindenbe, minden pillanatban? De először mindig ott egy virágzás belül, valami, ami felnyílik, és azonnal és közvetlenül kommunikál az anyaggal, mintha a bennünk lévő igazság pontja egyesülne és megérintené az anyagban lévő igazság egyazon pontjait. E múló kis kitöréseknek nincs semmi közük a „nagy dolgokhoz”, az emberek szenzációs és földrengető ügyeihez. Ezek alázatos csodák, mondhatnánk a részletek aprólékos csodái, mintha a valódi kulcs ott lenne a minket meglepetésként érő, kis botladozó mindennapi csekélységben, a talajszinten, mintha ténylegesen az anyag apró pontja fölött elnyert győzelem viselősebb lenne következményekkel, mint az összes holdutazás és az ember hatalmas forradalmai – melyek végül nem is forradalmasítanak semmit. Az idők kezdete óta ott van: egy szükséglet levegőre és nyílt térre..
Ez a végtelenség szükséglete. E Tűz az, ami a kulcs, mert a legfelsőbb Erőből született. A világ e Tüze az,ami lobog az ember szívében. Ez az, ami ébred az alvókban. Nem nyugszik,amíg minden nem áll vissza teljes igazságába, és a világ örömébe, mert az Örömből született… hátul, ott lobog az a tűz-én… van valami, ami nem fogja feladni, ami türelmetlenebbé válik a törvényekkel, rendszerekkel és evangéliumokkal szemben, ami egy falat érzékel minden egyes megragadott igazság, minden egyes bekeretezett törvény mögött. Mintha az a gépezet egy lepellel vonná be a világot, és megakadályozná, hogy elérjük mezítelen valóságát. Mintha valójában egy úr lenne bezárva… Aztán egy napon a szükséglet e tüzének nyomása alatt a gép elkezd repedezni. Elég volt! Mindent elégetünk, semmi sem marad, kivéve azt a tiszta tüzet. Valójában egy bizarr érzéki csalódás alatt munkálkodunk, kijavítunk egy hibát itt, csak azért, hogy egy másik felbukkanását okozzuk ott, megvarrunk egy repedést itt, csak hogy lássuk, hogy valahol máshol szélesebbre nyílik a seb.
És mindig ugyanaz a seb; csak egy seb van a világban, és egészen addig, amíg nem akarunk kigyógyulni abból a betegségből, orvosságaink, parlamentjeink, rendszereink és törvényeink milliói – törvények milliói minden utcasarkon és a postaládánkban – sosem fognak meggyógyítani minket, sem a világ betegségét. Jótékonykodunk és önzetlenkedünk, szétosztunk, megosztunk és egyenlősítünk; de jótetteink úgy tűnik, kéz a kézben járnak gaztetteinkkel, és a világ óriási nyomorúsága beszűrődik mindenbe… a nagy gépesített emberi tömeget a valóságtól elszakítják és manipulálják az egészen fel a Himalája falvaiig sikító és morajló rádiók és újságok. És nincs semmi újság egyáltalán: az emberek továbbra is szenvednek mentális rendellenességektől hemzsegő szupervárosaikban. Csak egy egyszerű áramkimaradásra van szükség, hogy visszazuhanjunk a barlangi ember állapotába. Mert a haladás nem a létező világ javítgatása vagy új eljárások felfedezése: hanem a tudatosság és a látás megváltoztatása.
