Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
Mayer Zsolt: Boldog Új Éva (Avagy Mátrix 4.)

Mayer Zsolt: Boldog Új Éva (Avagy Mátrix 4.)

 

A töpörödött apácácska, a Szent, lóbálja picinyke lábait, míg a papucskája le nem esik a földre. A világ vallási vezetői elébe járulnak és kezet csókolnak neki. Szinte elvész a nagy székben, teste már nem is él talán, csak azért használja még, hogy az a kézcsók megtörténhessen.
Hogy megannyi igazság meghajoljon, letérdeljen.
Róma.
2014, vagy 2015. Talán éppen 2016.
Elvégeztetett.
A nagy mű, ez a csodálatos egész teljessé vált önmaga nagyságában… (Az apácával, a Szent-tel aztán mindenki elkészíti a maga kis szelfijét. A kutyusok, cicusok, igazságok mellé bekerül az ő képe is a másodpercekig villogó történelmekbe.)

És akkor most ezzel együtt így, önmaga korlátait összetörve megszűnik létezni? A kultúránk itt született, ez a gyönyörű, ősi tanításokat átértelmezett, az örök születés mocskában soha hitelessé nem alakuló ezer történelem szövedéke.
Kölykeimmel, mert nem látták még, hiszen később testesültek testvéri egységünkből gyermekeimmé, megnéztük a Mátrix trilógiát és pár dologra felfigyeltem…mennyire konvex az általam lenézett ezo tanításokkal… megváltók, korszakok, blabla… és a nagy ígéret, a megszabadulás!
Az Építész szenvtelen, hiszen a két ajtó is az ő műve. Minden lehetőség is tehát, annak ellenére, hogy a döntés fogalma számára értelmezhetetlen. Ő nem választ. Az ő műve a Mátrix, és az övé Zion is. Az emberek, és a gépek világa is.
A Megváltó: anomália, mutáns. Az a változat, aki által megújulhat ami elérte a határait, és az átalakulásban pusztulnia kell. Persze a Megváltónak is, ugyanis ő az: aki mindazoknak a programoknak a manifesztációja, ami nem valósult meg az addig, mert nem azokat választottuk.
Egy zárt rendszeren belüli permanens, ciklikus hallelujah… és mindaz sátánivá öregedik ami addig angyali volt,
Mert szerepét betöltötte, megrekedt, fejlődni, frissülni nem tud tovább.
Smith a képére formál mindent… ebben látja a megszabadulás lehetőségét, uralni, behabzsolni: „csak én, csak én legyek!”, és minél erősebb entitást ejt rabságba, minél nagyobb lesz a hatalma, annál kisebb esélye a végső győzelemre. Az utolsó, akivel a tagadás egyesülését realizálja – „csak akkor vagyok, ha te nem vagy”– a legerősebb szentség, az Orákulum… nem minden Isten, hanem minden Smith…
Az Orákulum a tapasztalatok összessége, a teremtés első okozata, ami feltételezi a következő lépést. Környezetében megtalálható minden addigi történet, ő a karmikus középpont. Ott található a kis lakásban ami: volt.
A kanálhajlító fiú, aki „maga a kanál”. Láthatóan kanalakkal tölti a napját szegény gyerek.
„A kanál én vagyok” Ilyesmit XIV. Lajos is mondott, egy egész államot hajlítgatva. Csúnya történet.
Ránéz a gyerek kanálra, és az hajlik. Mert egyek. Húha.
Azta.
És?
Neo viszont a megváltó. Ez azért valami!
Kanálhajlítókkal tele a padlás, megváltóra nagyobb az igény. És az Orákulum az, aki ezt nagyon jól tudja, mert a tapasztalatok határához ért.

Miért Neo a megváltó?
Mert ő képes egyedül megújítani, meghaladni az addig történteket.
Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges Smith.
És itt álljunk meg egy szóra!
Hajlamosak vagyunk az ellenerőket holmi hívatlan sátáni bohócoknak tartani, akik belekontárkodnak Isten bácsi nagy művébe.
Ellenerő?
Lehet…vagy olyan erők, akik megsemmisítik és feldolgozzák a stagnáló, megrekedt valóságot. De ha nem is alkotók, mindenesetre szerepük igen komoly. Ugyanakkor: ennyi a szerepük és nem több.
Mondom: nem több! Neo-Smith meghatározott végbe torkolló útja helyett a kiteljesedő korlátlanság – lehetősége, hogy nem átváltoztat mindent a maga képére, hanem: mindenné válik. Azaz: semmivé. „Csak akkor vagyok, ha te is vagy” Az egyetlen, aki felismeri a gépi és az emberi világ egységét. Ahol más sötétséget, rettegést lát, tapasztal, ő csodálatos, semmihez sem fogható fényáradatot.
A kérdés természetesen az, hogy valósult e meg valami mégis a ciklikusságon túl? Átélve átértelmezett történeteinket, meghaladhatja e azt, ami eddig egy isteni manifesztáció lehetőségének hittünk… leveti e az álarcait, mert oly sokat megtapasztaltunk már, és felragyog az, amire eddig nem konfliktusaiban mindez fölé emelkedjen, uralva, birtokolva a szerkezetet?
Vagy hisszük, hogy minden a Fény egy-egy, önmagában is tündöklő megnyilatkozása, amely dicsőségről dicsőségre formálja közös egünk… az Örökkévalót?

„Vidal úr a pultnak támaszkodott, cigarettáját csendesen szívta, aztán felnézett. A pokolnak nincsen feneke, szólt. Aki belebukik, abban a zuhanás örök. Az őrületnek nincsen alkonya, mert éjszaka. Csodákat várni? Jó. És az egymásra kívánt átkok teljesülését. Minden perc kárba vész, amit nem jajveszékeléssel töltünk. Aztán kezüket tördelik, és azt üvöltik, nem én voltam, nem én. Hát ki? Most már azt az egyet biztosan tudom, hogy készülődhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínűbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de azt hiszem, inkább tűzözön, mert mindenki erre vár. Mindegy? Készüljetek a nagyszerű ébredésre! Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet!”

Hamvas Béla Karnevál, befejező mondatok

Aquarius Kincsei folyóirat 2017/1. 2. évf./1. szám

Letöltöm az ingyenes kiadványt!

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close