Ken Wilber: Útban globális felé
Ken Wilber: A tudati fejlődés, tudati evolúció során először jelenik meg a világcentrikus, globális nézőpont. És milyen hosszú, rázós út vezet idáig!
S a további, magasabb fejlettségi szintek, már mindvégig erre a világcentrikus alapra építkeznek: a változás visszafordíthatatlan. Aki már egyszer globálisan szemlélte a világot, többé nem tehet másképp. Nincs visszaút.
A Szellem tehát az evolúció során először lát a te szemeddel globális világot, amelynek többé nem az én és az enyém a középpontja, és amely figyelemre, gondoskodásra, együttérzésre és meggyőződésre tart számot-a Szellem, amelyből lassan kibontakoznak a benne rejlő értékek, de amely csak azoknak a hangján szólal meg, akik bátran megvetik a lábukat a világcentrikus térben, és megvédik őt a jelentéktelen, felszínes dolgoktól.
Kérdés: S ez közvetlenül kapcsolódik az erkölcsi szemlélet kérdéséhez. Hiszen ezért nevezzük ezt a fejlődési szintet posztkonvencionálisnak, nem? Míg a konvencionális erkölcs szociocentrikus, a posztkonvencionális erkölcs világcentrikus és az egyetemes pluralizmus elvén nyugszik.
KW: Így van.
K: Ez ugyanaz, mint a multikulturalizmus?
KW: Hát itt nagyon óvatosnak kell lennünk. A multikulturalizmus valóban hangsúlyozza a kulturális sokféleséget. Csakhogy az 5. fordulópontra jellemző szemlélet nagyon ritka, nehezen elsajátítható, elit szemlélet, hiszen túllép azokon a szerepeken, amit addig a család, fajiság, közvetlen szociális környezet határozott meg. Gyakorlatilag nem ismer el földrajzi határokat, tudatában megjelenik a világpolgárság, a konkrét “mindenséggel-egy” gondolat, amit igyekszik fizikai korlátainak figyelem bevételével alkalmazni.
Tekintsünk csak egy kicsit hátra, milyen hosszú utat jártunk már be idáig, mire a világcentrikus szemlélethez érkeztünk! Lehetséges, hogy te magad már eljutottál az egocentrikus látásmódtól az etnocentrikusig, onnan pedig a világcentrikusig, így hát könnyen belátod, hogy minden embernek egyenlő bánásmód és egyenlő lehetőségek járnak, fajtól, vallástól és nemtől függetlenül. Vagyis a te szemléleted, mely az egyetemes pluralizmus álláspontján áll, valóban multikulturális és posztkonvencionális. A baj csak az, hogy a legtöbb ember, akire kiterjeszted az egyetemes bánásmód elvét, nem osztja a te egyetemes szemléleted, hanem megmarad az énközpontúságban vagy az etnocentrizmusban.
Tehát az egyetemesség jegyében próbálsz meg viszonyulni mindazokhoz, akiknek cseppet sem áll szándékában ugyanilyen előzékenységet tanúsítani irántad. A tipikus multikulturális tehát rendkívül bizarr ellentmondásokba keveredik. Először is azt hirdeti, hogy szemlélete nem elitista, sőt egyenesen antielitista. Csakhogy a posztkonvencionális világcentrikus pluralizmus képessége igen ritka, és nagyon is elitnek mondható teljesítmény. Egy felmérés szerint az amerikai lakosság mindössze négy százaléka éri el ezt az igen magas fejlődési szintet. Egyszóval a multikulturalizmus rendkívül elit álláspont, amely ráadásul azt hirdeti önmagáról, hogy cseppet sem elitista. Vagyis hazugságban él a saját identitását illetően, és ezért gyakran zavaros vizeken evez.
K: Hogyhogy?
KW: A multikulturalizmus valóban abból az igen nemes szándékból indul ki, hogy minden emberrel azonosan, az őt megillető módon kell bánni, és ennek alapja a világcentrikus szemlélet, hiszen: “mindenki egyenlő”. Csakhogy ebből a magasrendű nézőpontból elsikkad az a tény, hogy ennek a szemléletnek az elsajátítása rendkívül ritka teljesítmény. Vagyis feledésbe merül az elsajátítás folyamata, az a fejlődési folyamat, amely az egyetemes pluralizmus melletti kiállást egyáltalán lehetővé tette. Így a pluralista fejlődés eredményét kiterjeszti olyan egyénekre is, akik még nem sajátították el ezt a szemléletet, és akiket az egyetemes pluralizmus eszménye mélységesen hidegen hagy. A multikultik ezért amellett érvelnek, hogy minden egyént és kulturális mozgalmat tökéletesen egyenlőként kezelnünk, mert egyik álláspont sem jobb, mint a másik. Csakhogy így nem tudják megindokolni, miért kellene betiltani a náci mozgalmakat, vagy éppen a KU-Klux-Klant.
Ha valóban multikulturálisak vagyunk, és teljes mellszélességgel támogatjuk a sokféleséget, miért a nácik maradnának ki? Hát nem egyenlő mindenki? A válasz persze az, hogy bizony nem, nem minden álláspont egyenértékű. A világcentrikus jobb, mint az etnocentrikus, mert az egyikben több a mélység, mint a másikban. A náci mozgalom és a Ku-Klux-Klan egy faji felsőbbrendűséget hirdető mitológián alapuló, etnocentrikus csoportosulás, amelyet világcentrikus szemléletből nézve alacsonyabb rendű szemléletnek ítélünk. Á ma tipikus multikulti nem engedheti meg magának az ítélkezést, hiszen tagadja, hogy különbség lenne a különböző erkölcsi alapállások között. És persze ebből egyenesen következik, hogy ők maguk tökéletesen intoleránsak mindazokkal, akik nem értenek velük egyet. Jöhet tehát a tolerancia nevében gyakorolt intolerancia, az együttérzés nevében másokra erőltetett cenzúra, a „jobban tudjuk, mint ti” típusú gondolatrendőrség, és a bárgyú politikai korrektség-amelyek révén az elitisták kis csoportja igyekszik törvényen kívül helyezni mindenki más elitizmusát.
K: És mindez összefügg ennek a fejlődési szakasznak a patológiájával?
KW: Azt hiszem, igen. Ha világcentrikus lettél, ha alapos vizsgálat alá vetetted saját kultúrádat, és talán el is távolodtál annak szociocentrikus és etnocentrikus előítéleteitől, hogy független legyél, hogy a magad lábára állj-akkor ki is vagy te voltaképpen? Ki vagy te a megszokott, kényelmes szerepeid nélkül? Hogyan szabod át az identitásodat? Mit vársz az élettől? Mivé akarsz lenni? A multikultik súlyos identitásválságban szenvednek. Mivel a hivatalos álláspontjuk az, hogy mindenfajta elitizmus rossz dolog, az ő valódi énjük nagyon is elit én, hazudniuk kell, kénytelenek torzítani, rejtőzködni, megtéveszteni. Ez az identitásválság-amely az amerikai, és általában főleg a nyugati ember tudati helyzetét jellemzi- vezet át a következő fordulóponthoz,a kentaur állapotához, amely integráló, szintetizáló tudatossági forma, ugyanakkor még mindig jellemző rá a a kettősségben gondolkodás, a vagy-vagy arisztoteliánus logikája.
Ugyanakkor, a viziólogika képes arra, hogy a részeket összerakva meglássa a kölcsönhatások hálózatait. Kizárólag tárgyiasító, – jobb oldali-alkalmazása az általános, objektív rendszerelmélethez vezet. De ha valódi belső átalakulás alapja, – amit a rendszerelmélet nem foglal magába, és ami igen ritka,-akkor integrált személyiség jön létre. Amikor az én gravitációs középpontja a víziólogikával azonosul, amikor az egyén valóban ezen a szinten él, akkor igen magasan integrált személyiséggel van dolgunk, aki valóban globális perspektívával rendelkezik, és nem csupán szónokol róla. A víziólogika magas fokú integratív képessége tehát együtt jár a magasan integrált én kialakulásával.
Ebben a fejlődési szakaszban ezért kentaurnak nevezem az ént, mert a kentaur a test és az elme, a bioszféra és a nooszféra egységét jelképezi egy viszonylag autonóm énben – ami nem azt jelenti, hogy az én elszigetelt, atomisztikus, vagy egocentrikus lenne, hiszen tökéletesen integrálódik a felelősség és kölcsönös hasznosság hálózataiba. Az én ebben a szakaszban az elméjét és a testét egyaránt tapasztalatként éli meg. Vagyis a megfigyelő én lassanként meghaladja az elmét is és a testet is, így a tudatosság tárgyaiként, tapasztalatként képes őket szemlélni. Vagyis többé nem csupán az elme szemléli a világot, hanem a megfigyelő én szemléli az elmét is és a világot is.
Igen fontos haladásról van szó, amely a későbbi szakaszok során tovább folytatódik. Másodszor: mivel a megfigyelő én lassan meghaladja az elmét és a testet, arra is képes lesz, hogy a kettőt integrálja, azaz kentaurrá váljék. Mint mindig, és ezt fontos kiemelnünk, hiszen a tudati evolúció minden egyes állomására érvényes ez, három fázison kell átmennünk. Vagyis a kezdeti egybeolvadást differenciálódás, majd integráció követi. Ebben az esetben az én először a formális elmével azonosul, majd lassan attól különválva objektumként szemléli. Így lesz képes arra, hogy tudatosság öszetevőit integrálja, kentaur lesz.



