Keith Jarrett: „Spirits”
Megjelent Keith Jarrett „Spirits” c. lemezének borítóján
A művészet emlékeztető. Minden igazi művészet elfelejtett, vagy rövidesen feledésbe merülő kapcsolatokra emlékeztet földi halandó és Isten, férfi és nő, Föld és emberiség, szín és forma között. „Elfelejtett.” Mert minden, ami a jövőben létezni fog, csak a jelen viszonylatában érvényes, része és következménye mostani tapasztalatainknak. A csönd az az erő, amiből megszülethet a zene.
A zene a jelentés aktivizálódása – ami csak a csönd által jöhet létre. A technika ezt az aktivitást a legmagasabb fokra emeli. Ez a hatásfok eltörölheti az eredeti erőforrás érzését, és helyettesítheti „érdekes” aktivitással. A muzsikusok becsaphatják magukat nap mint nap, amikor azt mondják, hogy „zenét csinálnak”. Azt értik ez alatt, hogy jól játszanak a hangszerükön. Erre a komputerek is képesek, de amivel a komputerek nem rendelkeznek, az az aktivitáson túl van, az az érték: a jelentés. Azaz a szellem. Finom vonal van a között amit szeretünk, és ami megindít bennünket. Finom vonal van a között, amit irányítani tudunk és ami közel van hozzánk. Finom vonal van a technika alkalmazása, – azaz az aktivitás, és a zenélés, – azaz a jelentés manifesztálása között. Nyitottnak kell lennünk a csönd, a tér iránt, hogy megfelelően töltsük meg. Látnunk, értenünk kell a teret, el kell foglalnunk, és meg kell élnünk azt. Ha ez megtörténik, akkor a következő hang, a következő mozdulat világossá válik, mert szükségszerű.
Amíg ez nem nyilvánvaló egy zenésznek semmit sem szabad játszani. Amíg ez nem tapasztalat semmit sem szabad elfogadni. Amíg föl nem tűnik az egész a részeket nem lehet kritizálni. Amíg ebben részt nem veszel nem hallhatsz. Amíg nem hallasz nem játszhatsz. Amíg nem figyelsz, hallgatsz, nem csinálhatsz zenét.
A zene az élet része. Nem különálló, kontrollált esemény, ahol a zenész bemutat valamit a passzív közönségnek. A zene a vérben van. Egy zenésznek meg kell tudni mutatnia ezt. A zene nem emlékeztethet minket arra a kontrollra, amivel – úgy hisszük – életünk felett rendelkezünk. Emlékeztetnie kellene viszont az alázatra, az önfeladás szükségességére, a befogadásra, az átadásra, arra az emberekben lévő képességre, hogy megértik az önfeladás okát, a körülményekre, melyek szükségesek mindehhez, és a létezésre.
Ha van kozmikus zene, akkor annak érintkezésben kell lennie a Földdel, a kozmosz számunkra elérhető részével… A haladás nevében látjuk hibáinkat. Mi van, ha az elkülönülés – a tudomány, a szakosodás által – élő környezetünktől: bűn? Mi van, ha csak egyetlen csatorna maradt, hogy emlékezzünk erre, amikor a vallás eltekint efölött, hogy életben maradhasson? Mi van, ha ez az egyetlen csatorna a „művészet”, mivel legmélyebb értelmében, morális értelemben részvétel és nem elkülönülés? Mi van, ha a művészet az egyetlen út, hogy áthatoljunk azokon a védőpajzsokon, amelyeket azért emelünk, hogy ne lássuk igaz természetünket? Mi van, ha a progresszivitás csak egy levegővel töltött ballon? Talán van valami, amit tenni lehet: az ima a létezés cselekvése. Nem kérés, hanem megvalósítás.
Túl sok kérdés van már és eltakarják az igazán fontosakat. Tennünk kell valamit. Valaminek lennünk kell. Valamit akarnunk kell. A zenészek különleges helyet foglalnak el, mert a zene hatni tud, még ideológiákkal szemben is, addig, amíg hallatszik. Megpróbáljuk eltakarni azt az egyre kevesebbet, amik vagyunk, az által, hogy egyre többet és többet akarunk, amink nincs.
Mik vagyunk? Valamit fel kell adnunk, hogy megtudjuk a választ: a vak magabiztosságunkat a bizalmunkat a jövőben, azidentitásunkat, a személyiségünket. Ez nem kincskeresés. Mi vagyunk a kincs de nem akarjuk vállalni a felelősséget, hogy vigyázzunk rá. A legintimebb igazságaink univerzális misztériumok.
Nem mondhatom, hogy amit gondolok az helytálló ezzel a zenével kapcsolatban, – csak a helytállóságát tudom. Tudom, amikor hallom. Van benne egy felszabadulás, egy telítettség. Nem ugyan az, mint a gazdagság, vagy a muzikalitás. Beszélhetek erről így, mert nem érzem, hogy „csináltam” ezt, inkább hagytam feláradni. Ez az áradás ami megszilárdíthatatlan és megmagyarázhatatlan, és úgy érzem nemcsak nem léphetsz ugyan abba a folyóba kétszer, de te sem vagy soha ugyan az, amikor belépsz a pódiumra. Mindez csoda, amelyre ebben a korban szükségünk van. Legalább is nekem.
