„A lélek történetén kívül nem létezik más történet, a lélek nyugalmán kívül nem létezik másik nyugalom.”
Teremtésünk zárt, boltozatos terében erjed a fölhalmozott idő. Sorsok, istenek, népek és háborúk egymásra feszülő, torlódó világa, a történelem, bomlik, alakul át. És a felszabaduló gáz kit kábít, kit ébreszt.
(A szenvedélytelen éntelenség hogyan érthetné meg Golgota misztériumát? Az az éntelenség, amely a nemlét árnyékába bújva dörgölőzik istenéhez.)
Tényleg a poklon keresztül vezet út?
New York utcáin, gengszterek klubján, viharszigeten át vezet a sors, hogy megpillantsd arcod egy pocsolyában?
Az arcod, a töviskoszorúst, amit aztán megtagadsz, és kárhozatos csendbe süllyedsz, elhagyatva, de minden tapasztalatoddal együtt..
Ez a csend az átalakulás tere. Titkos és istentől távoli, begubózott világ.
Ebben bomlik alkotóira minden ismeret és vágy, szenvedély, harag, szerelem és vallott igazság.
Vagy kapaszkodjunk ismét a kollektív tudattalanba, hiszen… minden isten… habár az egy istent az ördögök is hiszik.
Te magad is már ő vagy, egy vele, semmilyen határ nem választ el tőle…
Milyen észveszejtő mégis az abszolút hiány, a száraz, semmilyen hit, a gyengeség, a kiábrándulás, a csalódottság, az elhagyatottság… a lelki sivatag üressége, amelyben a „minden isten” nem több az ujjaid között pergő homoknál.
Térjünk vissza a kollektív tudattalanhoz!
Az erők végtelen számú kombinációjából felépített mátrixhoz, amely megegyezik a mi kódolt elménk mágneses rendszerével.
Standart mintázatokból épül fel személyiségünk.
Közös megegyezéssel kialakított mintázatok ezek.
A gnosztikusok eonjai.
Az ég hatalmasságai.
Belőlük, általuk vagyunk.
Végül is, jól működő világ ez, a lehetséges világok legjobbika.
Mégis örökké nyaggatja az a hiányérzet, amely feljebb, kijjebb és beljebb hatolna a megértésében.
Hiába, önmagán belül egyáltalán nem megérthető.
Csak az világítja át, tisztítja meg, teszi átjárhatóvá, útvesztőből labirintussá, amely minden ismeretet meghalad.
Ennek, a nem a kollektív tudattalanból való, nem a morfogenetikus mezőbe épülő erőnek arca, neve, személyisége van, ezáltal transzformálódik felfoghatóvá.
Sokáig, nagyon sokáig összetévesztjük valóságunk jelenségeit ezzel az arccal. Összetévesztjük önmagunk vele. Önvalónkká tesszük, holott mi magunk ebből a világból valók vagyunk.
Miért áhítozunk, ácsingózunk, valami más után mégis?
Mi tehát ez az üdvre vágyás, a hit, a remény?
A válasz hiányát nevezzük történelemnek.
Nevezzük hagyománynak.
Paradoxon e, hogy a nem e világból való jelenség teste és vére a miénk?
