Héty Péter: Quo vadis – Merre tartasz?
Merre tart ma az emberiség? Az egyik, Péternek tulajdonított apokrif iratban apostolunk a vértanúság elől menekülve Rómát igyekszik elhagyni, mikor is megszólítja Jézus, akitől megkérdezi, hogy „Quo vadis, Domine?”, azaz „Merre tartasz, Uram?”. A mester erre azt feleli, hogy Rómába tart, hogy őt feszítsék meg helyette. Ennek hatására Péter megfordul és vállalja sorsát az önfeláldozás krisztusi útját, visszatér Rómába, ahol valóban a kereszthalál vár rá.
A fenti jelenet az anyag világához kötődő, félelem uralta létünk irányultságának és az önfeláldozásra is képes szellem magasabb rendű elveinek találkozásáról, kapcsolatáról szóló szép,megrendítő példázat. Amikor az előbbié a tér, jön a másik és megfordulást, irányváltást ér el, ami persze egészen más végkifejletet hoz az anyagban. Melyik kap nagyobb teret életünkben? Ne legyünk önáltatóak, persze, hogy az anyagi. Mindennapjainkat az a tudat határozza meg, amely testi mivoltunkból alakult ki. Nem kis munka kell ahhoz, hogy a másik is teret kapjon. Ehhez olykor az anyagi létben való nagyfokú kiábrándultság, megrázkódtatás, megtorpanás adja az első lökést.
Ezek nélkül nehezen tekintünk el egyéni érdekeinktől, céljainktól, anyagi, egzisztenciális gondjainktól, gondolatainktól, fizikai kényelmünktől, mindennapi teendőinktől. S ha ez így van az egyénnél, akkor miért lenne más a társadalomnál, az emberiség egészénél. A mai emberiség az anyagi célok, a kényelem egyre magasabb fokaira tör. Nem törődik ennek a káros következményeivel sem, egészen addig, míg azok meg nem jelennek az anyagban, s nem szabnak gátat eme anyagi céljainak. Az úgy nevezett vallásosság igen jelentős részét is anyagi létének szolgálatába igyekszik állítani, de nincs ez másként az ezoterikusnak nevezett irányzatok legtöbbjénél sem.
A magasabb szellem, vagy Isten az anyagi jól lét kívánságműsorának teljesítői szerepére száműzetett. A kérelmezők ezért cserébe az anyag világából valami csekélységet is hajlandók esetleg áldozatként bemutatni, mintha Annak szüksége lenne ilyesmire.
Persze senki sem magából áldoz ilyenkor, hanem valami külső dologból. Ehhez régebbi korokban akár más életek feláldozásától sem riadtak vissza. Ma már ez szerencsére nem jellemző, de az sem, hogy önmagunkból, szokásainkból, irányultságunkból, énképünkből, vagy akár csak a számunkra fontosnak gondolt javakból áldozzunk fel, engedjünk el a magasabb cél érdekében, legyen az akár egy nagyobb, társadalmi érdek, hogy a szemmel nem látható, anyagtalan célokról már ne is beszéljünk. Amíg nem kényszeríti rájuk az élet, az emberek nem mondanak le például a robbanó motoros járműveikkel való legrövidebb távú közlekedésről sem, vagy az energiaforrások pazarló használatáról, a mindent beborító mikrohullámú telekommunikációs eszközök folytonos használatáról, a környezetet károsító anyagokat tartalmazó-, vagy más emberek, élőlények nyomorúsága árán előállított termékekről, és sajnos folytathatnánk a sort még sokáig. Pedig mindezekről tudható, hogy saját emberi életterét teszik tönkre.
Kimondhatjuk, hogy az emberiség képtelen a legcsekélyebb áldozathozatalra is. Persze akik már látják, hogy ezek kezdenek visszaütni, érzik a klímaváltozás hatásait, hogy a Föld testén egyre inkább élősködőként viselkedő emberiséget esetleg lerázza majd magáról hordozója, talán kevesebb műanyag zacsit kezdenek használni… de, hol van ez a Péter által hozott teljes önfeláldozástól? Természetesen sehol. Az emberiség tekintetében te hát szó sincs megfordulásról. Egy része vesztét érezve talán próbálja már Rómát elhagyni, hogy aztán valahol máshol folytathassa amit eddig. Aki azonban valóban elindul a szellemi úton annak megváltozik a viszonya az anyagi léthez, legalább is az ebből kialakult tudata kezd feloldódni és valami máshoz kötődni, igazodni.
Ennek következményeként már nem ragaszkodik olyan szorosan az anyagi dolgokhoz, csak annyira amennyire az benső útjához szükséges. Ha úgy tetszik a külső szemmel nézve lemond anyagi, anyagias dolgokról, áldozatot hoz, az esetleges nehézségekkel sem törődve, ami akár érthetetlen is tűnhet, vagy jelentéktelennek. Bensőleg azonban ez nem lemondás, hanem természetes nem kötődés, eloldódás.
Tarkovszkij a film profetikus poétájának szinte minden filmjében megjelenik az áldozathozatal lelki erejének ábrázolása, de utolsó, szimbolikus jelenetekkel gazdagon átszőtt alkotását teljes egészében ennek a témának szentelte. Csak az anyagtalan szellemi erő megjelenése tudja feloldani az anyaghoz kötő erőt. Az áldozathozatal képessége a benső út külső jele. Ez a jel olykor az erre még képteleneket minden fölösleges szónál is hatásosabban tanítja eme benső útra. Jézus akár Péter keresztjén is feláldozza magát. Ez olyan erejű tanítás, hogy hatására Péter megfordul.
Mennyire van meg bennünk az áldozathozatal eme képessége? Vagy akár csak az ilyen áldozat megértésének képessége? Vesztesként, áldozatként megjelenni, lúzernek lenni ma nem menő… Quo Vadis – Hová mész, merre tartasz? Egyáltalán ki az aki itt jön-megy? Itt csak győztesek kellenek, mások-, mindenki- és minden fölé kerekedők. Felfelé kell törni, nem törődve azzal, hogy milyen áron és, hogy onnan aztán mekkorát lehet majd zuhanni. Ikarosz fiai, lányai hová tartatok? Forduljatok meg, vállaljátok fel valódi sorsotokat, nézzetek szembe halandóságotokkal, ne riadjatok meg a nehézségektől, legyetek képesek az önfeláldozásra, mert előbb-utóbb, így is úgy is véget ér minden, ami kezdettel bír. Térjetek vissza oda, ahonnan menekültök: Róma – amóR, de már megfordulva. A Szellem szeretet erejével, mely képes az áldozathozatalra, nincs benne önzés, ezért nem válogat, így nem is nehézségként éli meg mindezt.
Akiben nincs meg ez a benső megfordulás, akiben nem válik a Szellem az anyagi irányadóvá, az csak menekül saját sorsa elől az amúgy is elkerülhetetlen végzete felé. Annak léte valóban csak anyagi mulandóság. Aki viszont megfordul, és eloldódik az anyagtól – holott azért tudja, hogy abban van, és azzal dolgozik – azt már nem a félelem uralja, ezért nem is fél elveszíteni azt, hisz valójában már elengedte, hogy megelevenítse azt valódi élettel, mely a Legfelsőbb Szeretet a mindenség iránt. Általa a Szellem áthatja az anyagot és így az anyag a Szellemben van. Szellem és anyag kapcsolata így válhat ismét Teljességgé.
Mert a kettő valójában egy. Csak a mi tudatállapotunk él az elválasztottságban, jó és rossz elkülönítő tudatállapotában, két-ségbe esve, az egység, egész-ség tudata helyett. Ami Egy-értelmű, ahhoz nem férhet semmi két-ség. Engedd el hát kétségeidet, a kettősség világát, s merülj az egységbe, önnön teljességedbe, Önvalódba, mely közelebb van, mint kezed, s lábad. Áldozathozatalod legyen teljes. Minél többen megteszik, az emberiség annál inkább visszafordul a fél-elem önző, menekülő útjáról a szeretet önfeláldozó, megváltó útjára a Teljességben.
