Steve Halpern (akit gyakran a new age muzsika szellemi atyamesterének neveznek) mondja:
„John Coltrane volt az egyik szellemi védőszentem. A Love Supreme című albuma megváltoztatta életemet, s megerősített abban, hogy a zene révén a tudat magasabb dimenziói elérhetővé válnak számomra.”
John Coltrane (1926. szeptember 23. – 1967. július 17.)
„A célom az, hogy valóban vallásos életet éljek, és ezt kifejezzem a zenémben. Ha az ember átéli azt, amit játszik, akkor semmi probléma nem lehet, mert a zene is része a nagy egésznek. Muzsikusnak lenni nagy dolog. Nagyon, nagyon mélyre hatoló dolog. A zeném annak a spirituális kifejezése, ami vagyok – a hitem, a tudásom, a lényem… Amikor az ember kezdi felfedezni a zene lehetőségeit, arra vágyik, hogy valami igazán jót adjon az embereknek, hogy segítsen az emberiségnek a gondoktól való megszabadulásban. Azt hiszem, a zene jobbá változtathatja a világot, ezért, ha már képes vagyok rá, ezt akarom csinálni. Meg akarom mutatni az embereknek a szavakon túli zenei nyelv fenségét. A lelkükhöz akarok szólni.”
„Trane” már a 40-es évek második felében elismert szaxofonosnak számított, miután kamaszkori tragikus családi események nyomán szinte vallásos buzgalommal vetette bele magát a zenélésbe. Egy ideig Dizzy Gillespie együttesében is játszott. Igazi karrierje 1955-ben kezdődött, amikor a vele egyidős Miles Davis meghívta újjáalakuló kvintettjébe. Hároméves együttműködésük nem volt tartós, mivel mindketten állandóan új utakat kerestek, és ezek egy idő után eltávolodtak egymástól. Coltrane az afrikai, majd a keleti motívumokhoz, gyökerekhez való visszatérést kutatta (Dakar, Afro-Blue, Naima), miközben spirituális útkeresésnek tekintette a zenét. Szinte állandóan gyakorolt, stílusa fejlesztése érdekében hegedű-partitúrákat is próbált megszólaltatni hangszerével. 1957-től életének és munkásságának vezérelve a „legfőbb isteni szeretet” zenéje általi szolgálat lett. Ennek indíttatása vallásos benső élménye volt, melyet – a kor jazz muzsikusaira jellemző – alkohol és drog függőségétől való elszakadása során élt meg. Elindult abba az irányba, melynek célját így fogalmazta meg: „tudjak úgy zenélni, hogy boldoggá tegye az embereket”. Ennek a korszakának egyik első dokumentuma a zongora jazz-poétájával, Thelonious Monkkal közös koncertfelvételük. 1958-tól ismét összeállt Davisszel, az ő szextettjében kísérletezte ki rendkívül sűrű szólóit, de rövidesen saját útjára lépett, önálló lemezeket kezdett készíteni. Egyre jobban kezdett a dzsessz világából kitekinteni, például a népek zenéi, különösen az indiai muzsika felé. Nagy álma volt Ravi Shankarral közös lemezt készíteni, akivel később sikerült is összeismerkednie.
„Anglia populáris zenéje nem azonos Dél-Amerika populáris zenéjével, de ha lehántjuk róluk a tisztán etnikai jellemzőket – a folklorikus aspektust –, észrevesszük, hogy ugyanaz a pentatonikus jelleg, ugyanazok az összevethető modális szerkezetek vannak mindenütt. A zenének ez az egyetemes aspektusa érdekel és vonz: ennek felfedezése a célom. (…) bizonyos hangok és skálák célja nem más, mint meghatározott érzelmi állapotok előidézése.”
1964 decemberében rögzítették A Love Supreme-t, az 1962-re kialakult klasszikus saját kvartettjének legnagyobb példányszámban eladott albumát (több más klasszikus felvétel után). A felvétel a jazz történetének egyik legkultikusabb lemezévé vált. A jazz történetének egyik legkultikusabb albumává vált. Coltrane addigi munkájának betetőzése az album, mely egyben óda hitéről és szeretetéről Isten iránt. Ez a spiritualitás innentől már szinte teljesen meghatározza, ahogy ezt a későbbi felvételek címei is mutatják: Ascension, Om, Meditations. A Love Supreme negyedik tétele, a „Psalm” zenei megfeleltetése Coltrane Istenhez írt költeményének, amely az album borítóján olvasható:
Egy Legfelsőbb Szeretet
Mindent megteszek, hogy méltó lehessek számodra, Uram.
Minden ezzel függ össze.
Köszönöm Istenem.Béke. Nincs más.
Isten. Ez oly szép.
Köszönöm Istenem.Isten minden.
Segíts feloldani félelmeinket és gyengeségeinket.
Benned minden lehetséges.
Köszönöm Istenem.Tudjuk. Isten teremtett minket.
Figyeljetek Istenre.
Isten. Mindig volt. Mindig is lesz.Nem számít mi … az az Isten.
Ő kegyes és irgalmas.
A legfontosabb, hogy ismerlek téged.Szavak, hangok, beszéd, emberek, emlékek, gondolatok,
félelmek és érzelmek – idő – minden összefügg …
mind az egyből született … mind az egyben született.Áldott legyen a neve.
Gondolathullámok – hőhullámok – minden rezgés –
minden út Istenhez vezet. Köszönöm Istenem.Az ő útja … oly kedves … oly kegyes.
Oly irgalmas – köszönöm Istenem.
Egy gondolat a rezgések millióit indíthatja el
és mind visszatérnek Istenhez … minden így tesz.Köszönöm Istenem.
Ne félj … higgy … köszönöm Istenem.
Az univerzumnak sok csodája van. Isten minden.Az ő útja … oly csodálatos.
Gondolatok – cselekedetek – rezgések, stb.
Mind visszatérnek Istenhez, és Ő mindent megtisztít.Kedves és irgalmas … Köszönöm Istenem.
Dicsőség Istennek … Isten oly eleven.
Isten.
Isten szeret.Talán elfogadható lennék a szemedben.
Egyként az Ő kegyelmében vagyunk.
Az a tény, hogy létezünk, az a te visszaigazolásod, Uram.
Köszönöm Istenem.Isten lemossa minden könnyünket …
Ő mindig van …
Ő mindig lesz.Keresd őt minden nap. Minden úton keresd Istent minden nap.
Had énekeljünk minden dalt Istennek.
Kit minden dicsőítés illet … dicsőítsétek Istent.Egyetlen út sem könnyű, de mind visszavezet Istenhez.
A teljességgel osztozunk Istenben.
Mindez Istennel van.
Mindez Veled van.Engedelmeskedj az Úrnak.
Áldott Ő.
Mindannyian egy dologból származunk … Isten akaratából …
Köszönöm Istenem.Látom Istent – Látom istentelenül is –
semmi sem lehet hatalmasabb – semmi sem hasonlítható Istenhez
Köszönöm Istenem.Újjá fog teremteni minket … Mindig van és mindig lesz.
Ez az igazság – áldott legyen az ő neve – köszönöm Istenem.
Isten lélegzete teljesen átjár minket …
oly gyengéden, hogy alig érezzük … mégis,
ez mindenünk.Köszönöm Istenem.
EMELKEDETTSÉG – KIFINOMULTSÁG – FELMAGASZTALÓDÁS
–
Mind Istenből.
Köszönöm Istenem. Ámen.
(John Coltrane, 1964. december)
Bizonnyal fontos kinyilatkoztatásnak szánta az albumot, mivel maga írta a kísérőszövegét, a verset, a belső borítóra kiválasztott magáról egy rajzot, és a külsőre egy róla készült komoly fotót, melyen a messzeségbe réved. A zene gondosan, pontos terv szerint megkomponált négy tétele: „Acknowledgement (Visszaigazolás)”, „Resolution (Elhatározás)” „Pursuance (Véghezvitel)” és „Psalm (Zsoltár)” – mint egy benső, spirituális út. A Legfelsőbb Szeretet visszaigazolása, kinyilatkozása alapján elhatározott út véghezvitelével jut el a dicsőítő énekhez. A szvit tételei egy egységes spirituális és zenei ívet mutatnak.
Az első rész ihlető „felütésként”, invokációként funkcionál „A Love Supreme” mantraszerű, megihlető kántálásával. A feszültség, a felismerésből születő extázis a második tételben növekedni kezd, és a harmadikban – a leggyorsabb részben – éri el a tetőpontját. Az utolsó tétel hosszú bőgő szóló által bevezetett nyugodt utójáték, hála, feloldódás, beteljesülés a Legfelsőbben, ahol némi odafigyeléssel a fentebb olvasható címadó költeményének szaxofonos megszólaltatására, recitálására ismerhetünk rá. A keretet alkotó elő- és utójáték nem csupán hangulatban, de formailag is különbözik a középső részektől.
A két középső részben van akkordprogresszió és kórusstruktúra (a második részben huszonnégy ütem, a harmadikban tizenkettes blues). Az első és a negyedik tétel nyugodtabb, magyarázóbb jellegű, lezáratlan, itt nincsenek rejtőzködő akkordprogressziók, az improvizáció a pentaton skálán belül marad. Az album egyrészt átmenet a modális és a free korszak között, ugyanakkor kinyilatkoztatás, melyben John Coltrane zenéjét, és önmagát végképp felajánlja az Isteni Szeretet iránti szolgálatnak. A kvartett felállás utolsó hivatalos felvétele az 1965-ös The John Coltrane Quartet Plays volt.
A Love Supreme-et csak egyszer játszották élőben, 1965 júliusában Antibes-ben, Franciaországban. A 2015-ös The Complete Masters kiadás 3 CD lemeze már az eredeti anyag mellett ezt a koncert felvételt, kiadatlan stúdió változatokat, és az előzetes referencia felvételeket is tartalmazza. Az ugyanabban az évben rögzített Kulu Sé Mama már egy nyolctagú zenekarral készül, bár még a kvartett tagjaival is soraikban, ahogy néhány további, ebben az évben rögzített felvételen is. Coltrane azonban itt már végleg függetlenítette magát mindenfajta kötöttségtől, zenéje pedig átalakult egyfajta kozmikus szabad áradássá, mely ellentmondásos módon mégis valami egészen megmagyarázhatatlan nyugalmat sugároz magából. McCoy Tynert végül Coltrane felesége, Alice váltotta a zongoránál, a dobos Elvin Jonest pedig Rashied Ali, akivel 1967-ben még egy duett albumot is rögzített Interstellar Space címmel.
Maga Coltrane keresztény neveltetést kapott, egyes kritikusai szerint játéka gyakran idézte is a déli fekete lelkészek prédikációinak hanglejtéseit. Első felesége, a muzulmán Naima hatására viszont ismerkedni kezdett az iszlámmal, különösen a szufizmussal, de legalább ennyire érdekelte az ókori görög filozófia, a hinduizmus, és a kabbala is. A vallások egyetemes közösségét kereste, bár végül elfogadta, hogy különbözőségeik az egyetlen Isten felismerésének eltérő módjait képviselik. Tudjuk, hogy olvasta a teozófusok által kiadott Világosság az ösvényen-t, Mabel Collinstól, vagy Paramahansa Jogananda és Gandhi írásait. Érdekelte amiket a rózsakeresztesekről hallott az AMORC-hoz tartozó Sonny Rollins-tól. 1965-ben felvett, posthumus kiadott OM a Bhágávád-Gitá szent verseiből dolgoz fel, valamint Pharoah Sandersszel a Tibeti Halottas Könyvből is kántálnak benne.
Mint Püthagorász, hitt abban, hogy a zenével gyógyítani lehet, és a zenész céljának azt tekintette, hogy a zenében rejlő jó energiákat megértse, ellenőrzése alá vonja és közvetítse. Az asztrológiával is komolyan foglalkozott, ami alapján többször említette, hogy nem lesz hosszú életű. Saját beteljesülését előre megsejtve zenéjét eddigre már önfeledt tiszta kivetüléseként fogta fel és tárta a hallgatósága elé, amit olyan kompozíció cím is jelez, mint a Selflessness (éntelenség). John Coltrane 1967 júliusában halt meg, alig negyven évesen. Az utolsó néhány hónapban a zenéje fokozhatatlanná vált, szinte megszűnt zene lenni.
A zenészvilág és rajongói teljes megdöbbenéssel fogadták távozását, Miles Davis egészen az utolsó éveiig mindenhová magával vitt néhány fényképet, addigra halott barátairól, köztük Coltrane-ről. Spike Lee 1992-ben készült Mo Better Blues című filmjét Coltrane emlékének ajánlotta, de a róla készült dokumentum filmeknek is se szeri, se száma. A U2 is megidézi az Angel of Harlem című számában: „We got John Coltrane and a love supreme”. Carlos Santana és John McLaughlin az ő zenéjének és emlékének, valamint akkori közös spirituális mesterüknek Sri Chinmoynak szentelték Love Devotion Surrender című 1973-as albumukat. Santana 1973-as saját albumának címadó szerzeménye is (Welcome) Coltrane előtt tiszteleg és a mai napig elevenen ápolja emlékét. Az említett Sri Chinmoy egyébként A Love Supreme mantrát az egyik legfőbbként adta tanítványainak (pont az album megjelenésének évében érkezett Amerikába), s maga is zenélt: „a zene az, amin keresztül az egyetemes egység érzése egy szempillantás alatt elérhető”. A Coltrane-mítosz hatása alatt 1972-ben San Franciscóban létrehozták a Szent John Coltrane Afrikai Ortodox egyházat is, amelyhez az antiochiai pátriárka adta áldását, A Love Supreme zenéjén és gondolatain keresztül nyújtva lelki támaszt a híveknek. Ravi Shankar 2001-ben így emlékezett vissza rá:
„Milyen áldott zenész volt – John Coltrane! Olyan sokat adott mint az igazán nagy kreatív zenészek minden formában és korban – mint egy mágikus edény, mely tele volt aranyló muzsikájával, amely kiáradt és táplálta eksztatikus csodálóit. Talán ezért nem tudta már halandó teste megtartani – és oly korán meghalt, itt hagyva rajongó hallgatóit, akik nagyon hiányolják őt! Először New Yorkban találkoztam vele ’64 körül. … Nagyon lenyűgözött a találkozás, mert a korai éveimben már ismertem és hallottam a legendás jazz nagyságokat – és az a vélemény alakult ki bennem, hogy a többségük nagyon természetes és faragatlan személyiség, alkoholtól, drogtól vagy mindkettőtől függő. De John annyira másnak tűnt. Ő kifinomult, méltóságteljes volt és ugyanakkor mily alázatos! Dick Bock előtte már elmondta nekem, hogy John feladta a húsfogyasztást, vegetáriánus lett, könyveket olvasott Shri Ramakrishnáról, és jógázott. … ő nagy rajongóm volt és az indiai klasszikus muzsikáé is! Találkozóinkon sok kérdést tett fel nekem a zenénk alapjairól … azt mondtam: „John, ha nem bánod, felteszek egy kérdést. Most hallottam néhány felvételt új kompozícióidból, és nagyon izgatott voltam ”… zavartan figyelt. Folytattam: „Annyira lenyűgözött, csodálatosnak és meghatónak is találtam egyben, de helyenként úgy éreztem, hogy felsírsz a hangszeren keresztül, és olyan volt, mint egy megkínzott lélek sikolya. Ezt hallottam sok más nagy jazz előadóművésztől is, ami érthető, mert a nemzedékük fájdalma és sérelme jött elő zenéjükben. De látva és megismerve téged úgy gondolom, hogy hagyományunk és zenénk iránti érdeklődésed és szereteted segíthet úrrá lenni ezen … „Soha nem felejtem el az arckifejezését és a szavait, melyeket olyan mély érzéssel mondott, hogy könnyek szöktek a szemembe. Azt mondta: „Ravi, pontosan ez az amit meg akarok tudni és tanulni tőled … hogyan találsz annyi békét a zenédben, és adod át azt a hallgatóidnak.”
Bár valós leckéket nem sikerült vennie az indiai mestertől, de A Love Supreme lemezen már ennek a törekvésének az eredményét hallhatjuk. Utóiratként engedtessék meg egy személyes emlék megosztása. Az 1991. július 12-ről 13-ra virradó éjjelt volt szerencsém Ravi Coltrane társaságában tölteni, aki John és Alice Coltrane fiaként Ravi Shankarról kapta keresztnevét és apja hagyatékának máig legfőbb követője, gondozója. A velem egyidős, rendkívül barátságos és jó kedélyű muzsikus keresztnevem alapján többször felidézte gyerekkori mondókáját: „Peter, Peter, Pumpkin Eater”. Számomra igazából csak másnapi fellépésekor tisztázódott, hogy kinek a fiával töltöttem az estét. El is meséltem neki, hogy milyen nagy kincsnek számít az egyetlen francia kiadású John Coltrane bakelit lemezem, mivel nálunk nem árulták az ő kiadványait sem (ahogy a kommunizmusban más nyugati lemezeket sem), amin meg is lepődött. Az át nem aludt éjszaka kissé hallatszott is 13-i játékán az Elvin Jones Jazzmachine muzsikusaként a Debreceni Jazznapokon, a másik szaxofonos Sonny Furtune oldalán.
Ugyanez a robosztus alkatú Elvin Jones dobolt A Love Supreme albumon is, mivel 1961-től John Coltrane klasszikus kvartettjének tagja volt. Fellépésük és vacsorájuk után Rick Margitza koncertjét már ismét együtt hallgattuk a nézőtéren. Nyakig a rendszerváltás reményteljes időszakában megállapítottuk, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy ilyen eltérő berendezkedésű országokban hasonló gondolkodású fiatalokként egyformán egy szebb jövő kialakításának részesei lehetünk, legalább is ebben reménykedünk, elmerülve a zene extázisában. Milyen kicsi is tud lenni ez a nagyvilág …
Felhasznált irodalom: Lewis Potter: John Coltrane (Cartaphilus kiadó, 2007.)
