„Az evangéliumi ember az a nő, aki a drága kenetet az úr fejére önti, egy kicsit egzaltáltnak látszik, de nem az, nem intellektuális. sőt szellemben koldus, gyerekes és irreális és enthuziszta (ó igen aki enthuziszta az szükségképpen fantaszta). Én azt hiszem, hogy mindennemű eltolódás, akár az ész vagy az ökonómia vagy a hatalom vagy az esztétika felé, a dolgot csak megzavarja. Ha eltolódik, akkor az emberben szóhoz jut az úgynevezett világi gond. Figyeljen, mert ezek igen egzakt dolgok. Az ember elvilágiasodik. Szekularizálódik. Gondolja csak el! Micsoda rémület olyan embernek lenni, mint az az asszony volt, aki a drága kenetet az úr fejére öntötte. Micsoda borzalom az, ami az embernek legdrágább, csak úgy otthagyni, elfelejteni és azzal nem törődni, micsoda rettenet például egy nap nem munkába menni, hanem térdre borulni és imádkozni és megfeledkezni arról, hogy van gyár, van kenyér
és megélhetés és fegyelem és állam és rendőrség és pénz és hivatal, és az ember kis szobácskájában térdel, és önkívületben imádkozik. Micsoda rémület, hiszen még a tanítványok megrökönyödtek, a kenetet jó pénzért el lehetett volna adni, és a pénzt a szegényeknek el lehetett volna osztani, és ez jó cselekedet, és az ember üdvösségének biztosítására igen kedvező hatással van, lehetett volna belőle pátoszt csinálni. Ah, most az egész pocsékba ment! Kiöntötte! Botrány! Bolondság! Az ilyesmi az értelmet és az üzleti számítást teljesen nélkülözi! Figyelte az Úr arcát amikor a tanítványok így megbotránkoztak? Azt hiszem nem éltem hiába. Én láttam, hogy az Úr bűbájosan mosolygott.
Az Úr mosolygott a keneten és sok pénzen és az észen, és az ökonómián és az üdvösségen és a jó cselekedeten, és az asszony felé hamiskásan kacsintott, és a szíve a gyönyörűségtől égett, ebben nincs aztán doktrína és nincs pátosz és nincs program és világi gond, az asszony e pillanatban a szíve mélyéig megrészegedett és gyermek lett és az egész világ eltűnt, és nem volt más, csak az Úr, eltűnt a mi lesz holnap, a holnap igen…
Én borzadok attól, hogy valamilyen doktrínát kigondoljak, aztán nekiálljak tűzön-vízen keresztül megvalósítani. Én nem tudok szimulálni. Ez nekem a hazugság pátosza. Ez nekem a cselekvés kérdése. Nekem ahhoz, hogy közvetlen és valódi legyek, minden világi gondot félre kell tennem, és a világot úgy el kell felejtenem, mint annak az asszonynak…
És nézzen meg itt engem, ezzel az én lángoló hitemmel, amelyet oly rafináltan destruáltam, pszichológiával és tömjénnel, ó, ha ön egykor az ajándékozott aranyért ki fog kapni, azt hiszem, engem ezért a beszédemért borsóra fognak térdepeltetni. Micsoda arcátlanság ilyen embereknek erről a tárgyról így beszélni! Az én hazugságom oly tekervényes már, hogy csak karddal lehet megoldani, de mondja, hol az a kard?”
