Győrffy Ákos: Haza
A hang, ami szól, az a hang, ami általam, belőlem időről időre a maga bizonytalan és esendő módján artikulálódik, soha nem tűrt meg semmiféle kívülről ráerőltetett formát vagy szerkezetet. A szöveg íve, a szöveg ritmikája, a szöveg mestergerendája valami olyasmi kell hogy legyen, amiről nem tudok semmit, és mégis a legmélyebbről irányítja minden mozdulatomat. Minden leírt mondatot és sort ennek az architektúrának kell tartania, különben nem más az egész, mint puszta kellem, szánalmas önmutogatás.
Ennek a magammal szemben támasztott követelménynek igen ritkán vagyok képes megfelelni. Szinte minden olyan pillanatra emlékszem, valószínűleg azért, mert olyan kevés volt belőlük, amikor mégis sikerült a helyére tennem azt a mestergerendát. Kegyelmi állapot, amelynek a lehető legkevesebb köze van hozzám. Csak használ valamire ez a személytelen erő. Nem velem, hanem az irányával és a tárgyával van elfoglalva. Ami bennem a legfinomabb és a legáttetszőbb, arról nem beszélhetek egyes szám első személyben.
A költészet, legalábbis az a körvonalazhatatlan, pontosan meg nem nevezhető, éteri tartomány, amit jobb híján a költészet szóval illetünk, számomra egyfajta betegséget jelent. Egy olyan betegséget, amely az egyetlen lehetőség a gyógyulásra. Ez a betegség a gyógyuláshoz vezető egyetlen út. Egészség, teljesség, beérkezettség önmagában nem elképzelhető. Az út a sóvárgáson, a széttöredezettségen, a vágyakozáson keresztül vezet. És talán ott ér véget egyszer… amikor a szövegből kiég minden haszontalan, oda nem illő elem, és nem marad más, csak a szövetein áttetsző hatalmas égbolt.
Aquarius Kincsei folyóirat 2017/2. 2. évf./2. szám
Letöltöm az ingyenes kiadványt!
