Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
Grócz Attila: Levél a méhesből

Levél a méhesből

Drága Asszonyom!

Számunkra, kiket – hiszem ezt – összekapcsol az örökkévalóság, kik az időn túlról jövünk mindaz, mit itt mondok súlytalan. Súlytalan, hogy a mindenségre tapadó tenyereink sorsvonala rövidebb, vagy hosszabb időre találkozott-e. Igen, ez a nagy, ez az örök igazság. De van egy másik, egy szürkébe hajló, múló igazság is, melyben az ódon órák meghitt, csöndes ketyegése mégiscsak hagy valamiféle nyomot, s ez a nyom még sokáig visszhangzik a lelkek tenger morajába vegyülve, mígnem az időtlen hajnal új fénye végleg el nem nyeli Kronosz öreg gyermekét.

Asszonyom, arra kell kérnem, jöjjön most velem. Engedje, hogy elmeséljek egy történetet. Nem, ne féljen, nem vallomást teszek. Nem. Hiszen ismer –, tudja: úriember vagyok. Jöjjön kérem, ígérem, nem leszek soká a terhére… A szürke kardigánját hozza magával. Tudja, az este már hűvös a partokon… Nos? Szabad a karját? – Indulhatunk?
…igen, gyakran járok ide. Szeretem nézni innen fentről, ahogy az öreg, kopott csónakok oldalra borulva alszanak a homokos parton száradó hálók között… Parancsoljon: foglaljon helyet. Ez a hely ilyenkor már üres. A korlát melletti fonott szék, ha javasolhatom… látja milyen nyugodt a tenger? Figyelje, milyen lágyan öleli e hatalmas víz a sziklás partokat.

Tölthetek? Igen, – tudom. Csak keveset. De az igazság az, hogy ennek az egyszerre tüzes és egyszerre bölcs Chateau Carmaux-nak nehéz ellenállni. Érett bor. Érett és szép. Mint Ön, kedves Asszonyom…

Látom, zavarba jött kissé. Ne tegye, hisz nincs rá oka. …igen, ez az a hely. Kopottabb kissé, mint volt sok, sok év előtt –, mikor megláttam Önt ezen a teraszon. Látja, hűséges barát: együtt öregszik velünk. „Korszerűtlen” – ma már ezt mondanák. Talán. Bár, úgy vélem: mi ketten is meglehetős korszerűtlenek vagyunk… „L’hotel de la Solitude”. Az öreg tábla még mindig kint lóg a balkon felett. Tudja, Enrico aznap akasztotta ki, arcán a vendéglősöknek azzal a látható megelégedettségével, hogy ezzel a lépéssel mindent megtett kicsiny és kopott fogadójának felvirágoztatása érdekében…

Nem fázik?
Mesélhetek?
Egy korty bort még? Tölthetek?

…igen, aznap erősen tűzött a nap, mint szokott mindig augusztus idusán. A késő délutáni fényben a tenger, mint egyetlen hatalmas tükör – akár a Sors tükreként – verte vissza a Nap sugarát. A teraszt körülvevő tamariszkusz-liget fűszeres, olajos illata elkeveredett a vízről jövő, sós, enyhe dél-keleti széllel, s az álmos csendben a hullámok, a szél, s a napernyő gyanánt kifeszített fehér vászonlepedők lüktetése egyszeri, soha meg nem ismételhető harmóniává szelidültek.

Aznap későn ébredt. Egy ideig még figyelte a nyitott ablak előtt táncoló fehér függöny játékát –„Ostobaság” – gondolta. Lelkét az üresség ölelte át. De tudta jól: nem a hiányából fakadó űr ez. Nem. Hisz férfi volt, s már csalódott eleget. Ez más volt: a megnevezhetetlen, vagyis az ismeretlen átható üressége volt ez. Az egyetlen, nagy elhatározást, melyet férfiként – tehát hősként – hozott egykor, már rég feladta. Befelé élt, szárazon, íróként és férfiként, s tudta, hogy ez hiba. De íróként és férfiként mégis ragaszkodnia kellett egyhez. Egyetlen egyhez: a sors törvényeinek megnevezéséhez. „Ostobaság”– gondolta, miközben a teraszra kilépett. Gyűrött, kissé kopott vászonzakóját a mellette lévő fonott székre dobta, az asztalon könyv, néhány papír és persze – akkor még – folyton füstölgő, erős cigaretta. Fehér, szintén gyűrött nyári ingének felső gombját kigombolta, szandálját lerúgta, s felhúzott, meztelen lábbal ülve a vizet, a végtelent bámulta. Várt. Az írás, a megnyilatkozás kényszere, vagyis ennek az egyszerre ismeretlen és egyszerre megnevezhetetlen valóságnak, az emberen túli létnek a definiálása már hosszú ideje nehezére esett. A kéz, s a szavak cserbenhagyták és a papír nem engedelmeskedett.

Ült és várt és a tengert bámulta. Az istenek körülvették – ezt pontosan tudta. Fel sem figyelt, mikor Enrico a forró, erős kávét, és a hideg citromos-mentás vizet a papírok és a toll mellé, az asztalra tette. A fojtott, meleg lágy párában gyöngyözött a kancsó hideg teste. Igen, ekkor, ebben a pillanatban, a napsugarat és a tengert visszatükröző gyöngyök egyikében vette Őt észre.

A terasz másik végében, háttal neki, a pultnál állt, s Enrico-val beszélgetett. Nemrég érkezhetett. Körül sem nézett, szobát kért – persze, tengerre nézőt, korai, könnyű vacsorával, s mellé bort, – fehéret. Nem is kért inkább – kissé szeszélyesen – rendelkezett. Könnyű, fehér és mértékkel áttetsző nyári blúzát a szél lobogtatta, miközben cipőjét kézben tartva mezítláb a fakorláthoz lépett. Messziről jött, csomag nélkül, mint mindenki, aki végül egyedül marad.
„Igen, lehetséges”– gondolta ebben a pillanatban. S közben egy albatrosz repült el épp a terasz felett.

Állt, mezítláb, vállával a gerendának támaszkodva, karcsú testét a szél ölelte. Érett szépségét a megközelíthetetlenség fátyla övezte. „Adj melegséget. A lágyságot. A lágyságot engedd.”- a tengernek ezt üzente. S bár nem nézett oda, s tekintetét – választ várva a tengerbe merülő Nap narancs foglalatába zárta –, mégis: bizonyosan tudta. A női ösztön évezredes tapasztalatával pontosan tudta. Tudta, hogy ki van mellette. Így álltak szavak nélkül, egymás mellett. Ismerősök voltak, vagy ismeretlenek? Angyal-lelkek voltak. Örökéletű angyal lelkek és egyszerre halandó, esendő emberek. De lehetséges-e ismerni egy embert? Lehetséges-e ismerni önmagunkat, ismerni bennünk a másik lelket, vagyis az istenek szándékát? Lehetséges-e a kimondatlan szavak reménytelen ölelésében keresni egymást éveken át?Vajon hány évezred tapasztalata sűrűsödhet és válhat szavak nélkül valósággá, miközben két ismeretlen ember-angyal mezítláb, egymás mellett a földön állva, szemben a végtelennel a megnevezhetetlenbe tekint? És meg kell-e nevezni a lehetetlent?

Ki kell-e mondani a szavakat? Az egyszerűeket, a hétköznapiakat? „Állomás. Fűszál. Meleg télikabát.” Így álltak a langyos dél-keleti szélben, lobogó fehér ingjeikben, mezítláb, miközben megszűnt az idő létezése.És ekkor, valahol a mediterránium felett, tehát észak és dél között félúton tánc kezdődött egy kopott teraszon. A diszkréten áttetsző, könnyed női, és a kissé gyűröttes fehér férfi ingek tánca.

„Szabad?” – kérdi kissé bátortalanul.
„Szabad.” – feleli félszeg rácsodálkozással. S a fehér ingujjak – érintés nélkül – bizonytalan tétovasággal mozdultak egymás felé a nagy vizek felett.

…a reggeli nap első sugarai bucskáztak át az opálos pára felhők között, mikor a forró, erős kávét és a mentás vizet az asztalra tette. A terasz üres volt. Gondos érzékenységének szótlan finomságával, miközben Enrico a csészét, kanalat és a kancsót harmóniába rendezgette, szelíden elmosolyodott. Az asztalon kézirat hevert. Aznap éjjel a tenger, a szél, s mind a csillagok ősz fejüket összedugva ezt olvasták észak és dél között, tehát valahol félúton a mediterránium felett:

készülj szeretni engem
lágyan ölelj,
mint a hajnali szélben mosolygó bársony erdők ébredésében megbújó remény,
mint a nap felé úszva halni készülő fehér párna felhők játékának fodra,
mint mikor a pirkadatban még szemérmes, halkan táruló égi parázs-mezőkön sétálva
szoknyád varázs tánca a szerelmet az égre gyújtja
ujjaid hegyén a csillagok ragyogó szárnyukat bontva gyűlnek
a kezeidben égő telihold ezüst pereme köré,
s tenyered illata sátrat bont szürke nap-testem fáradt fénye fölé
lágyan ölelj,
amint szívem kristálypoharában porrá törnek a véres szavak,
s szilánkjaikkal szaggatott szemem tükrének homályos fényében utoljára látod az otthoni
partokat
ölelj,
mielőtt gyémánt bokád fény-ívét égő szárnyam olvadó aranya lassan körbefutja,
s a hajnal szűz-fehér szeleivel robbanó gránit tüdőm habos tajtéka
érted nyíló kezeimről a szakadó hús fájdalmát az öröklétbe mossa
______________________
hűvös szél fúj
az üres parton hangom fáradtan didergő tenger hulláma
arcom árkába rejtett fájdalmam a kibukó nap borostyánfoglalatába zárva
lágyan ölelj,
utoljára

Íme, a szavak. Szavak, melyek sok év előtt születtek ott, azon a kopott, meghitt teraszon. Szavak, azaz a sors törvényének definíciói, melyek kimondatlanul, ott hevernek mind, azóta is, a hideg mentás kancsó oldalán guruló gyöngyök között, azon az asztalon. Egy szempár. Egy kéz. Egy emlékké fáradt mozdulat.

Aznap éjjel az öreg, tehát sokat élt szoba fehér, kopott falainak repedéseiből halkan csordogáló erek mind a lágyan hullámzó esti tengerbe futottak, miközben kintről, a nincs-idő perctelen múlásának bíbor-alkonya hűvös, érett levendulával kevert sűrű azálea illatot hozott. A Hold szétterülő fénye szertefutott a kopott hajópadlón, s fehér-ezüst köpenyével beburkolt fotel, vén mosdótál és a széles réz-ágy teste megtelt az alvó albatroszok finom sóhajával, a nyitott ablakokon át besurranó lágy szelek, s a földig érő, karcsú-fehér függönyök szonáta keringőjében. A tenger felett áttetsző pára játszott, – mindenség-cseppek a gyümölcsillatban. …a zene fátylának szövete halkan, távolról szűrődött át az éjben, s a szobába szinte észrevétlen lépett. Hangjának szelíd lágyságával meghitten ölelt mindent, – csorbult mosdótálat, a vén réz-ágyat, nyikorgós fonott széket, a falon az egyetlen, ottfelejtett olaj képet, s elvitte mind ölelve, magához ölelve vitte messze, messze, el a nincs-be, el, a lenti nagy víz esti fényében ezüstösen csillanó, kerek delfin szemek távoli végtelenségébe.

Középen álltak. Egyedül –, ketten. Önmaguk közös égbolt-kupolájának aranyszín fodraiba zártan. Az öreg, vizekre néző szoba, meghitt, bársonyos közepén, hol a múlt macskaköveinek görbe sugarai végül egyetlen pontban sűrűsödve átlépik a hétköznapi valóság káprázatának küszöbét. Meztelen lábaikkal a múltban, az egymás felé induló kezeikkel pedig a távolról érkező zene testében – egyetlen, közös lélegzetből felszakadó sóhajukkal a víz felett átívelő smaragdzöld hídra feszülve álltak.

…az ezüstben ragyogó padlón, a fehér fotel, s a töredezett, fonott szék lábainál egy gyűrött, fehér férfi ing, s egy levetett, vajszínű, karcsú női szoknya. Egy tánc, egy keringő ottfelejtett, széljárta, csarnoka. Egy diszkréten áttetsző nyári blúz a szék karfájára dobva. Egy kopott szandál mellett heverő lapos, női cipő. Egy régi érintés illatát őrző sál, egy nyári vászonzakó. Mint kellékek, mint a hétköznap egyszerű, fontos kincsei, melyeknek a feleslegesség adott valaha életet. Kellékek, eldobálva, látszólag rendetlenül, de, igen: mégis rendben – egy másik világ szabadsága szerinti rendben – hevertek tétlenül. Középen álltak, ölelték egymást. De az ölelés több volt, mint vágy, több, mint a testek találkozása. A vágy, az ölelés vágya mélyebbről, messzebbről, talán az öreg hajópadló réseiből, talán a falak tengerbe futó repedéseiből fakadt, melynek a tiszta szemek egymásba olvadó felismerése, s a kezek – tán évszázadok óta vágyott, s már nem remélt – reszkető boldogság érintése nyitott most utat. Bőrük pólusai – mint sivatagi vándor – szomjasan itták fel egymás tamariszkusz-méz ízű izzadtságának mámoros illatát.

Némán, a távolról szűrődő, de messze – messze repülő szonáta hangjai erőtér-varázsának egyensúlyában, férfiként és nőként álltak. Kimondva egyszerre mindazt, minek nyelvén nem beszélhettek, s kiknek időtlen méhében most megfoganhatott, mit kihordaniuk eddig nem lehetett. Az elveszett, s megtalált szavak alkímiájában álltak ott, – S aznap éjjel a szoba fehér, kopott falainak repedéseiből halkan a tengerbe csordogáló erek felett elmosolyodtak a tízezer éves cédrusok…

Letöltöm az ingyenes kiadványt!

Tartalomból

Szellemi kincsek

 

„Én vagyok a halhatatlanság és a halál, Lélek és Anyag.” 
Hamvas Béla: Részletek 
Pierre Teilhard de Chaldrin – idézet

 

Gondolkodtató 

Hangya Zsolt: Éghajlatváltozás

 

Szabad polc  

Mayer Zsolt: Dorog, eső zuhog, a busz böröng

 

Mozgó 

Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz… 

Hangoló Keith Jarrett: „Spirits”

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close