a hattyú utolsó éneke
szemeidben látható utat rajzolt a tegnapi fény
a tájon álom-vágyból font zöld ívek hajolnak a párkák
tenyerén, s visszatekintve látod: ócska, gyűrött kabátodból
kikopott arcod már nem enyém,
nem enyém –
toporogsz az évezredek küszöbén
a világban, hová most érkezel fehér fátyol-párába burkolt
minden, minden tér,
a gyöngy-harmattá gyűlt opál-páracsepp remegve
gyűjti a hajnali fényt a fűszálak peremén,
a világban, hová érkezel szürkületkor odahajlik ősz
fejével a tengerekhez a halk szavú szél és csak mesél,
csak mesél és mesél:
az első kapun túl a volt a vágy,
a másodikon túl várt tekinteted szomja,
a harmadik kapu mögött érintésre éhes kezeid vártak,
a negyedik kapunál várt magányos vállad,
az ötödik után a hangod, majd
a hatodik kapunál kitárt karjaidra szelíd galambok szálltak,
a hetedik kapun túl az ezüst idő áradó horizontja tágult,
a nyolcadik után halálod találtad, s végül
a kilencedik kapun túl a hattyúk utolsó énekével,
csikordulva nyíltak a rozsdás zárak
kezeidben dobogó hattyú szív-szirmokkal állsz
a fénytenger partján, évezredek küszöbén,
hát így, hát így lettél most másé,
másé – nem enyém
s a vizek felett ősz fejével simogatva tovaszállt,
messze, messze, messze szállt a halk szavú szél
