Bükkösy Beatrix: Restart, a vámpír – So strong, so bright
Mostanában akadt a kezembe megint: a nagy részét megette már a moly, vagy porrá őrölte az idő. Mára csak néhány tenyérnyi maradt abból a régi, emlékezetes ruhából. Nehéz, napsárga valódi selyem, önmagában mintás, finom pókfonállal szövött kétujjnyi kerek motívumokkal. Ezeken kívül a felülete síkosan hűvös, még a nyári estéken is, és ragyogó, hogy azt hinném, nincsen árnyéka sem. De a gyűrődésekben persze ott laknak a valószínűtlenül zöldes árnyékok, mint a kút mélyén a napot sose látó moha. És a hajlatokban sejti az ember a gyökereket, csápokat. Megemelve a szövet foszló sarkát, azok a körvonal nélküli lények szaladnak szét, amik a dolgok fonákján élnek, és akiknek ismeretlen a fény.
Nem vágyom igazán semmire, arra a „teljes életre”, amivel a tisztaszemű lakótársak szoktak kecsegtetni, meg éppen nem. Csak a bóklászás van a határvidéken, ami az álom függönyével kettéosztja az utcát, alig történik valami, de ez már éppen majdnem sok is.
Egy tennivalóm van még, régóta halogatott, muszáj most már nekirugaszkodni mielőtt engem is megesznek a molyok. Furcsa egy vámpírtól az ilyesmi, de hát különös ez az utca mindenestől, és az az irdatlan, régi szövőszék is, ami itt áll a koporsóm melletti pincében. A léleknek tartozom ezzel, aki hálni jár belém: miközben felfejtem a rongyos, öreg hacukáimat, – a makkos cipőt, a zsebórás mellényt és alatta a foltos, öreg bőrt – meg kell szőnöm az ő sarkig érő fátylát.
Még nem tudom, hogy fog pontosan menni, de már körülnéztem, honnan gyűjtögetem majd a felvetőszálak láthatatlanul finom anyagát. És persze van egy határozott sejtésem róla: mire elkészül erős lesz és ragyogó – és tényleg nem lesz árnyéka sem.
