Restart, a vámpír – Csigalépcső
Ez egy másik titok, nem a porló tégláké, vagy a befalazott ajtóké, és nincs köze a lakók végtelen sorának változatos nyűgjeihez. Kiülök néha a tetőgerincre, sütkérezni a nem látható csillagok fényében. Csak várok éberen, mint a homlokzaton a törött orrú, faragott szobrok a vasráccsal lezárt falfülkéikben. Ilyenkor látszanak a fentről növő új tornyok a felhők között, ezek nem a Háztornyai, még ha valami rejtelmes módon közük is van egymáshoz. Nincs is más dolgom, csak őket bámulni és hallgatni, ahogy a Ház beszél.
porba omlás, széles vászon,
gomba felhő, gyászhuszár
– nos semmi ilyesmi, nem kell nagy dologra számítani, nem lesz semmi látványos. Itt állok majd a dombtetőn még jó darabig meztelen, minden pátosz és műemlékjelleg nélkül, – a világ csúfjára.
Nem épül több puttó, stukkó, sem kőfaragás azzal az utólérhetetlen, nevetséges, historizáló önfénnyel – az eső lassan hámozza a nem időtálló toldalékokat. Ez a hétszintes Ház a testem, csontjaim az időmarta téglák, a rongyos csatornák az ereim. Szemöldökömön madarak költenek, nem volna illő haraggal összevonni őket. Ha gondolkodom, pókháló rezeg a liftaknákban, és a kürtőkben megsűrűsödik a füst. Ha beszélek, megcsikordul a gerendázat vagy ablaktáblákat csapkodnak a ki-be fütyülő szelek. Rozzant vagyok, az alapjaimmal egyidős vénség – a kéményektől lenézve az agyagos talajig száz nemzedék. Amúgy persze pincétől padlásig csak egyetlen elfelejtett csigalépcső.
