Hogy mikor kezdődött az ének, abban nem tudtunk pontosan megegyezni, de valamelyik ősszel volt az is. A harmadikról előbb halk dúdolás szűrődött ki, mintha valaki járna-kelne a lakásban, valamit keresve, szobáról-szobára. Nem is tűnt volna fel senkinek, hiszen a ház komolyabb dél-olasz stílusú perpatvarokhoz szokott, ráadásul a pincében azóta is ott dübörög hétvégén a Depicentrum, a környék mulató darkjaival. De a harmadikon csend szokott lenni, ott a rádió sem szól, és áhitatos, öntelt némaságban unatkoznak a budai őslakók. Azokban a napokban a fegyelem mögül előbb halkan, majd egyre hangosabban szivárgott a dal, valami gyönyörűségesen meghatározhatatlan stílusban.
A szomszédok már az első este összesúgtak, és mindenki aláírta a panaszos levelet, amit a zajongó ajtajába tűztek, – mert egy igazzy őslakos nem sűllyed odáig, hogy elsőre önnön hangján tiltakozzon, – személyesen csak kölcsönkérni zörgeti a szomszéd ajtaját. Másnap már azért át-átkopogtak a falon, ököllel-partvisnyéllel, és találgatni kezdték ki is énekelhet, hiszen a hagyomány őrzött valamit arról, hogy a 4-ben lakik más is a három középkorú polgár mellett, de élőben még senki sem látta. Azt beszélték, egy fiatal lány és azért nem hagyja el soha a lakást, mert bálnateste már nem férne ki az ajtón. Meg azt is, hogy valami rejtélyes nyavaja gyötri, ezért kóróvá aszott és jártányi ereje sincsen. Hogy valójában mi a helyzet, persze sose derült ki; mindenesetre női hangot véltünk hallani, ami különös, idegen harmóniát zengett.
Másnap estére a lakótársak arra jutottak, hogy itt a felháborodás ideje, rendőrt kell hívni, de talán rögtön orvost inkább. Közben az ének erősödött, és kitört a bejárati ajtón: voltak indái, amik lefelé indultak, hogy hosszú tekergőzésbe kezdjenek az évszázados udvar csorba betontükrén.
Míg a dallam a mélyebb regiszterek felé ereszkedett, megérkezett az orvos, és nyugtatókat írt fel a békétlennek, aki megzavarta a lakóközösség nyugalmát, de ezek semmit nem használtak. A dal egy része körbefutott a harmadikon mint a repkény, és nem volt, aki le tudta volna fejteni a rácsról. Leveleket nyitott, amik körül mintha áttetsző, nagy madarak kerengtek volna. A költőibb Kisék és az ismét részeg Földi Stiliszta múzsákat emlegettek, de az ő szavuk soha nem kerül a krónikákba és a lakógyűlés jegyzőkönyveibe. Nagyjából ilyentájt jött a sebész, és állítólag néhány öltéssel bevarrta a zajongó száját, hallgatna már el, de hiába, az énekes nyakán kopoltyúfedő-forma rések nyíltak, és egy kicsit más hangnemben folytatta. Éjfélre az ének kinőtte a házat: azok a hangok, amik könnyűek voltak mint az ezüstcsengettyűk szava, egy rugaszkodással elérték az oromzatot.
Csupán véletlen lehet, hogy a ház nem lett parajelenséggé, és nem fürkészte élőben egyik tv sem. A közös képviselő által már megrendelt ördögűzésre sem került sor. Egészen hajnalig szólt a dal, amitől a roskatag födém megfényesedett és tető boldog rigói őrült táncot lejtettek. Aztán elhallgatott: először a pincéig nyúló indák tűntek el, majd a levelek foszlottak köddé, végül az összes hang egyetlen trillaként szállt fel.
