Budaházy Éva: Munkálkodásunk az anyag világában
– Gondolatok egy ős-mítoszról
„Adjatok egy szilárd pontot, hol lábamat megvethetem, és kimozdítom helyéből a Földet.” (Archimedesz)
„Bár a szellem tiszta isteni energia, ereje nem tud megnyilatkozni anyagi eszköz nélkül.” (A Világosság Hármas Szövetségének jegyében, 2011. 115. o)
A 21. század embere – s köztük mindenekelőtt az un. keresztény kultúrkör embere – talán már el sem gondolkodik azon, meddig is lesz képes, és milyen mértékben lesz képes átalakítani-megmunkálni az anyagot, mely életterét alkotja. A lehetőségek korlátlannak, végtelennek tűnnek. Az eredmények büszkeséggel töltik el az öntudatos embert. Érdekes ellentmondás viszont, hogy az első igazi munkálkodóról szóló ősi mítosza csupa negatív lenyomatot hagyott a keresztény kultúrkör emberének lelkében, tudatában.
Ez Káin és Ábel története. Elsősorban Káiné, aki először művelte meg a földet, melyet életteréül kapott, s ajánlotta fel munkája gyümölcsét istenének égő áldozatként.Ismerjük az írást valamennyien (Biblia, Mózes 1. könyve 4. 1–17.)
Hatása is kétségtelen, hisz a legtöbb ember szemében mind a mai napig Káin a gonoszság, a féktelen irigység szimbóluma. A testvérgyilkos,aki az emberiség egyik ősatyja lett. Egy „őstípus”, archetípus. Írásunk annak ered nyomába, hogy egy ilyen nagyon meghatározó mítosz értelmezhető-e a megszokottól eltérő módon. Felvillantunk néhány alternatív gondolatot, de semmiképp sem foglalunk állást sem a szerzők, sem írásaik mellett vagy ellen. Hiszen a „Káinkérdés” súlyosabb és nagyhatásúbb minden érző lény számára annál, mintsem „külső recept” szerint vélekedjék róla. Önmagában kell válaszokat találnia a mítosz üzenetével kapcsolatos kérdésekre.
Káin – mint őstípus, és története, mint ős-szimbólum – olyan JEL a ma embere számára is, melynek „megfejtésére” törekednünk kell. Üzenete talán csak fokról fokra bomlik ki, de a legkisebb eredmény is értékes lehet. Mint minden igazán jelentős szimbolikus történet, ez is több értelmezési lehetőséggel bír. És mint Ibsen Peer-jében a hagymahéj, úgy feslik le róla az újabb és újabb jelentések rétege. Csak egy dolog bizonyos: az egyszerű, fekete-fehér megközelítést árnyalnunk kell önmagunkban. A bibliai történet kulcsmondatai: – Ábel juhok pásztora lett, Káin pedig földművelő. Mindketten áldoznak az Úrnak, Káin a megmunkált föld gyümölcséből, Ábel az állatok első fajzásából, s az Úr Ábel áldozatát fogadja szívesen.
Káin megharagszik, de az Úr arra kéri, uralkodjon haragján. Káin azonban megöli Ábelt, majd az Úr elűzi őt Édentől keletre. Előtte azonban megbélyegzi, hogy senki meg ne ölhesse. Káin várost épít. A történet szűkszavú, s így mindjárt több kérdést is felvet. Talán a legfontosabbak: – Mért nem fogadja szívesen az úr Káin áldozatát, hisz sokat dolgozott érte; miért nem tudja vagy akarja megmenteni az úr a haláltól a neki kedves Ábelt; és miért úgy bélyegzi meg Káint, hogy bélyege inkább védelmet nyújt neki? Ezeken – s hasonló kérdéseken – sokan töprengtek már, kezdve leginkább az angol romantika nagyjaival. De igazán fontossá – úgy tűnik – a 20. században vált.
Ady Endre is felidézi lelkében a különös testvérgyilkosságot, s megírja a Káin megölte Ábelt című verset (1910). Már első szakaszából világos, hogy Ady nem külön személyeknek tekinti a legendabeli testvérpárt: önnön „részeiként” tekint rájuk. Mindkettőjük benne él.
„Kain megölte újra Ábelt:
Megöltem magamat.”
Az „újra” szó is fontos, hisz ezzel a költő hangsúlyozza, hogy mindez nem egyszeri történés. Okát is adja tettének:
„…te nem adtál elég erőt, Uram,
hogy ketten legyünk eggyek
A te arcod előtt. És feltámadt Kain,
Ki százszor többet szenvedett
S megölte önmagával együtt
Ábelt, gyermekedet.”
Ez az okfejtés nem csupán vádol, de azt is tudatja, hogy a kívánatos állapot az Egy-ség állapota lett volna. Erőtlensége okán a szenvedő ember ezt nem tudja megvalósítani, s így önmagát is elpusztítja. Majd zárul a vers egy megrendítő könyörgéssel:
„Megöltem magamat,
Mert furcsák voltunk kettesen:
Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
Értőn és kedvesen.”
A megtört ember. A halálba hanyatló lélek, ki megtudta, önnön magából felszínre hozta – többek között – annak tudását is, hogy a bibliai történetek zöme bennünk zajló folyamatok tükre. Ez a felismerés végtelen távlatokat nyithat a fejlődni vágyó lélek számára.
Ugyancsak megrendítő lélektani helyzetet fest elénk Wass Albert Rézkígyója (Kráter, 2002,12– 20. o). Különös nyárestét, mikor a lélegzetét is visszafojtotta minden, növények, állatok, s Káin áldozni készült.
„Szeretettel ölelte magához az érett kalászokat és arra a darabka földre gondolt, ahonnan hozta őket. A sok vesződésre, amit a föld okozott. Amíg eltakarította a köveket. A fák gyökereit. A füvek gyökereit. Amíg porhanyóvá gyúrta a rögöket, hogy belevethesse végre a magot. (…) Büszke szeretettel ölelte magához a kévét és biztos, nyugodt tudással tudta, hogy ennél szentebb áldozatot még nem küldtek őhozzá soha.” Így indul a történet, majd megjelenik a fiatalabb testvér, Ábel, és ő is meggyújtja áldozati tüzét, mely egyenesen száll az ég felé. Káin kérdésére, hogy mit áldoz, így felelt: „Mit? Egy állat elsőszülött fiát!” S még néhány részlet a drámai párbeszédből: „Jaj – nyögött fel az idősebbik testvér (…) – Öltél! … Hogyan tehetted?… – Az állat fiát! S a másik mondta. Kiáltva, a viharon át, azon a hetyke hangon: – Hogyan? Ezzel a doronggal, itt! Csak egyet ütöttem rá a fejére! Csak egyet kell ütni, érted…?”
S ezt követi Káin gyilkos ütése. Az író – bár részben inkább életképi szinten, s morális kérdésként kezeli a történteket – szokatlan erővel emel ki több fontos mozzanatot. Ráirányítja a figyelmet Ábel egyfajta „látszat-jóságára” s a kérdésre, hogy ki is az első vérontó. Káin öntudatos, küzdő munkálkodását helyezi a középpontba, s egyszersmind a csalódottságát, mely gyilkossá teszi. Története újabb erőfeszítéssel végződik. Káin tornyot épít, melynek fel kell érnie az égig: Ábel tornyát, – „Ábelért”. Önigazolást keres vagy kiengesztelődést …? Egyfajta „egyensúlyt” szeretne helyreállítani? Küzdő lelke szellemi magaslatokra tör? – kérdezhetjük a parafrázist olvasva.
S mindez kozmikus távlatokba helyezve: „Itt valóban olyan területen találjuk magunkat, ahol a kozmikus kettősségek összes következménye különös tisztasággal jelentkezik, minthogy e kettősségek többé-kevésbé távoli képei vagy visszatükröződései az elsődleges kettősségnek, az esszencia és a szubsztancia, az Ég és a Föld, illetve a Purusa és a Prakriti ama kettősségének, mely minden megnyilvánulást létrehoz és szabályoz. Visszatérve a bibliai szimbolizmushoz, az állatáldozat Ábel számára végzetesnek bizonyul, Káin növényi áldozata pedig visszautasítást nyer; a megáldott meghal, aki pedig él, az átkozott. Az egyensúly így mindkét oldalon megtört; hogyan lehetne helyreállítani az egyensúlyt, hacsak nem olyan cserék által, amelyek révén mindegyik szerepet kap a másik műveiben?” – fogalmazza meg kérdését René Guenon.
(Részletesebben: A mennyiség uralma és az idők jelei, 2006, 163–171. o)
Guenon az emberiség történelmének két alap-néptípusát is felfedezi Káinban és Ábelben: a földművelő-városépítő és a nomád állattartó típusát. Az egyik számára beszűkül ugyan a tér, de szinte „végtelen” időben él, a másik a „végtelen tér” gyermeke, akit felőröl az idő. Az egyik „épít”, a másik „elfogad”. Mai történelmünket nézve ilyen aspektusból egyértelmű a nomád élet visszaszorulása. S ilyen értelemben Káin valóban mindig megöli Ábelt. A városi kultúra legyőzte a nomád életmódot. Nemcsak „legyőzte”, hanem vágyat ébresztett az emberiség – főleg az európai emberiség – nagy részében, hogy városlakó legyen. És mint fentebb idéztük: „e kettősségek többé-kevésbé távoli képei vagy visszatükröződései az elsődleges kettősségnek”. A modern gnózis megközelítésében két emberiség-élethullám sorsáról szól a mítosz. Káin a „szellemember”, a tűz fia – a munkálkodó, a növekedő (növénytermesztő). Ábel a víz gyermeke, elsősorban léleklény, aki számára nagy veszélyt a beszűkülés jelent, a megállás a fejlődésben (állattartó). Jan van Rijckenborgh 1940–es beszédéből idézünk:
„A Káin- és Ábel-típusok lényegi élettudata a testalakban található. Tudati alapját minden ember a földön és a földi dolgokban találja meg. Ezért Istent ebből a földi életvalóságból kiindulva kell keresnie és megtalálnia, miközben a háromszoros emberi megnyilvánulás egymással együttműködő részeit teljesen érvényesülni hagyja. Ez azt jelenti, hogy Isten útjait csak a szellem, lélek és test tökéletes belső egysége által lehet megtalálni. Tehát egyik nézetet sem szabad előnyben részesíteni a másikkal szemben.”
Más helyütt így ír:
„Káin természeténél fogva, hivatása, szerkezete szerint földműves. Ez azt jelenti, hogy a Káin-embernek építenie kell. (…) De építkezésének nincsen helye, nincsen telek! (…) a (földön) uralkodó asztrális feltételek az ő művéhez nem alkalmasak, ezért előbb meg kell változtatni őket. (…) Káin (…) belátja ezt. De ezt, az alapvető hibát először Ábelnél veszi észre. Most aztán megpróbálja Ábel asztrális feltételeit kényszeríteni. Az úgynevezett testvérgyilkosság, mely azóta számtalanszor megismétlődött, semmi más, mint az Ábel-ember asztrális erőltetésének a kísérlete. (…) Sohasem jó egy embert szellemkapcsolatra, szelleméletre kényszeríteni, mert annak még meg kell születnie.” (Az egyiptomi ős–gnózis, 1995. 224–25.o)
Időzhetnénk még a fenti, rendkívül gazdag, és csupán piciny részleteiben ismertetett gondolatoknál, de nem tesszük (írásunk terjedelme sem engedi). A vallásos szimbólumokról azt tartjuk, amit M. Eliade is: üzenetét „akkor is közvetíti, ha az emberek tudatosan már nem értik is meg teljes egészében. A szimbólum ugyanis az ember egész lényéhez és nemcsak értelméhez fordul.” Célunk tehát: egy rendkívül összetett problémakörre irányítani a figyelmet, az érzést és gondolatot. Remélve a kiegyenlítődés, a harmonikusabb megoldások felé törekvés vágyának erősödését, a fekete-fehér álláspontok árnyaltabbá válását. Végül tekintsük át, hogyan is alakult – Káin után – az elmúlt néhány ezer év alatt viszonyunk az anyag világához. Vezetőnk Rudolf Steiner 1908–ashamburgi előadásainak néhány részlete lesz. (Rudolf Steiner: A János–evangélium, 1994. 130– 138. o)
Az emberiség fejlődésének un. atlantiszi időszakában még nem volt éles választóvonal a nappali és éjszakai tudat között. Amit Én-tudatnak hívunk, az sem alakult ki még. Így egészen más volt az ember viszonya az életteréhez is. Hiszen szinte „együtt élt” a magasabb világokkal. Az Atlantisz utáni első korszak, az ős-indiai is őrizte még az atlantiszi emlékeket. Az a hangulat uralkodott, melyben az ember így gondolkodik: „igazság, realitás, valóság, lényiség egyedül a szellemi világban” van, „amelybe akkor jut el az ember, amikor visszahúzódik a fizikai-érzéki világtól.” (i.m. 131. o)
A fizikai világ a maya, az illúzió világa, nincs különösebb értelme művelni. A második korszak már továbblép anyaghoz való viszonya tekintetében. Ez az ős-perzsa korszak. „Az indus jól érezte magát, amikor elmenekülhetett az illúzióból; a perzsa számára az munkaterületté vált.” (i.m. 132. o) Bizonyos tekintetben az anyag legyőzése vált céllá, az egyesülés a „jó” istenekkel a sötétség ellen. A harmadik kultúrfok népei pedig – elsősorban az un. termékeny félholdon – létrehozták azon államok sorát, melyek már magas szinten vizsgálták az anyag világát. Ezt nevezi Steiner káldeai – babiloniai – egyiptomi kultúrának. Többek között ezt írja róla: „Tekintsenek a régi kaldeai asztronomiára, amely az atlantisz utáni emberi szellem legfigyelemreméltóbb és legnagyszerűbb termékeihez tartozik.” (i.m. 133. o) Ez is jelzi, hogy mennyire fontossá vált az anyagvilág törvényeinek kutatása, s magának az anyagnak a megdolgozása, sőt „megőrzése” (lásd pl. mumifikálás Egyiptomban).
Az Atlantisz utáni negyedik korszak, a görög-latin kor embere pedig már „saját magát objektiválja a matériában”. (i.m. 136. o) Pl. a „külső” tudományok, az antropomorf istenvilág, a római jogrend által… stb. A vázlatos áttekintés után egy hosszabb idézet korunkról, az ötödik korszakról, mely Steiner szerint nagy rokonságot tart a harmadik, a káldeai-egyiptomi korszakkal.
„A Szellem teljesen a materiális kultúrába szállt ma le. Óriási szellemi erőt kellett az emberiségnek felhasználnia az újabb kor (…) találmányainál. Mennyi szellemi erő rejlik a telefonokban, távírókban, vasutakban stb! (…) Ez a szellemi erő vajon a szellemi haladás értelmében került-e alkalmazásra? (…) Mi lesz az értelme…? (…) Valószínűleg nem szellemtudomány, azaz szellemi igazságok! Amikor távírót és gőzhajókat stb. vesznek igénybe, úgy elsősorban arról van szó, mennyi gyapjút akarunk Amerikából Európába szállítani stb., azaz ami a személyes szükséglethez tartozik. Az emberek (…) a legmaterialistább személyiség legmélyebb mélységéig szálltak le. Egy ilyen egoista hasznosság-princípiumnak egyszer el kellett jönnie, mivel ezáltal az egész emberiségfejlődés menetében annál jobb lesz a felemelkedés.” (i.m. 135. o)
Az Atlantisz utáni ötödik korszak embere eltúlzottan materialista. Ezt ma már (100 évvel Rudolf Steiner után) sokan felismerik. Itt az idő tehát, hogy munkálkodásunk az anyagban „normálisabb” irányba terelődjön.
Steiner korszakunkról mondott szavaival kicsit messze is kerültünk a Káin-mítosztól, de a lényeges elemeitől bizonyára nem. Úgy tűnik, az Atlantisz utáni időkben az emberben egyre sürgetőbb erőként élt és fokozódott anyagi élettere megmunkálásának igénye. És annak tudata, hogy anyagi léte értelmet nyer munkálkodása által is, hisz az anyagban küzdve, tapasztalatokat szerezve találhat rá az „igaz útra”, mely szellemi magasságokba emelheti. Bibliai szimbolizmussal élve: a tékozló fiú hazatérhet. Munkálkodása természetesen nem jelentheti azt, hogy bármit gátlástalanul megtehet. És azt sem jelentheti, hogy megfeledkezhet lelki-szellemi igényeiről. Kutathatja anyagvilága törvényeit, de tudnia kell, hogy rombolóan nem fordulhat ellene, s nem használhatja lelkierők letiprására – önnön magában sem. Tudnia kell, hogy az anyagban végzett munkája nem történhet pusztán személyes, anyagelvű, materialista érdekekből. Mindenek felett pedig: tudnia kell köszönetet mondania a lehetőségért. – …és megtalálhatja a szilárd pontot; önmagában.
