Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
Belső küzdelem az élet megmentéséért

AZ ÉN ÁLLANDÓ KONFLIKTUSA, HOGY EGYRÉSZT ÖNMAGA VÉDELMÉBEN ELHATÁROLÓDIK A TÖBBIEKTŐL, MÁSRÉSZT VISZONT ÉL BENNE A VALAHOVÁ TARTOZÁS VÁGYA.
A CSOPORT EGYESÍTETT EREJÉBEN AZ EGYÉN OLYAN CSELEKEDETEK VÉGHEZVITELÉRE KÉPES, AMELYEKET EGYEDÜL NEM TUDNA MEGVALÓSÍTANI. EZEKET GYAKRAN A CSOPORT SUGALLATÁRA KÖVETI EL, MEGGONDOLATLANUL, AZ INDULATOKNAK ÉS ÉRZELMEKNEK ENGEDELMESKEDVE.

Amikor később, a csoporttól elszakadva átgondolja a történteket, talán heves megbánás ébred benne. Az úgynevezett bátor cselekedetek indítóokainak közelebbi vizsgálatánál gyakran kiderül, hogy tulajdonképpen az egyéni érdek miatti aggodalom a mozgatórugójuk. Olykor az a vágy bújik meg a háttérben, hogy a többiek nagyobbnak, jobbnak és erősebbnek lássanak bennünket, vagy pedig öntudatunk erősítése a cél. Mi a bátorság?
A bátorság szót hallva erőre, harciasságra, merészségre és vakmerőségre gondolunk. Az idők folyamán mindig is voltak olyanok, akik bátran védelmezték a különböző eszméket, és követőik élén merészen harcba szálltak. A bátorságnak azonban van némi köze a nagyfokú összpontosításhoz, a tüzes akaráshoz és a lendületességhez is.

Számos olyan kifejezés létezik, amely a bátorság különböző nézeteit jeleníti meg. Inába szállhat valakinek a bátorsága, a merészen bátrakat vakmerőnek szokták nevezni, a bizakodókra meg azt mondják, hogy bátorságot merítenek. Létezik az önmagunk vállalásának bátorsága is, vagyis hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Mindenekelőtt ez utóbbi szempontok jellemzik a modern társadalom emberét. Aki nem akar lemaradni, az arra törekszik, hogy hasonuljon saját vágyképéhez, vagy hogy teljes egészében ő maga váljon azzá. Ha pedig mégsem sikerül, akkor el kell fogadni ezt is, és meg kell próbálni így boldogulni. Egyrészt létezik az egység utáni és egy magasabb eszmény iránti vágyakozás, másrészt az én határozott korlátokat állít. Ez vagyok én! Más vagyok, mint a többiek.

Háborúk idején csoportgondolatokkal és -eszményekkel bujtják fel az embereket, hogy társaikat megöljék. Ilyenkor is bátorságról szoktak beszélni, a hős pedig érdemjelet kap annak bizonyítékául, hogy hazáját szolgálta. Amikor azonban hazatér, és beilleszkedik a hétköznapi életbe, gyötörni kezdi a lelkiismeret, „bátor tette” nem hagyja nyugodni. Számos háborús veterán kísérli meg ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak az elfojtását vagy közömbösítését, de ettől a szenvedésük még nem múlik el.
Elfajult képesség volna hát a bátorság, amely eltorzult mivoltában önmaga ellentétébe csapott át? Ma már csak földi értékek és normák fenntartására és védelmezésére szolgálna? Az efféle bátorság nem negatív válasz-e inkább a segítség, védelem és egység iránti mélységes emberi vágyakozásra? És honnan fakad ez a vágyakozás?
Ha valaki a küzdelemben új korlátokba ütközik, és látja, hogy minden eszménye szappanbuborékként válik semmivé… Ha valaki látja a szenvedést, és megtapasztalja, hogy mit okozott másoknak az úgynevezett bátorságával… – akkor talán felcsendül a lelkiismeret hangja, annak a hangja, amit legmélyebb lényében jól ismer. Ha hajlandó erre a hangra hallgatni, és megtanulja becsülni az így keletkező gondolatokat és belátásokat, akkor talán feltámad benne az a sejtelem is, hogy bátornak és rettenthetetlennek kell ugyan lennie, de teljesen másként, mint eddig.

A BÁTORSÁG A FÉLELEMBŐL FAKAD

Perseus megszabadítja Andromédát, a szüzet. A szegély felirata: „Az erő sehová sem vezet, ha nem kíséri elővigyázatosság (itt a szárnyas Pegazus).”
Jaques de Gheyn II. (1565-1629), Reichskupferkabinett, Amsterdam.
Ennek a felismerésnek a tükrében megállapíthatja, hogy földi bátorsága fölemészti önnön erejét, de a többiekét is, az életet pedig szétrombolja. Az ilyenfajta bátorság másik oldala a kimerültség, depresszió, magány, kiábrándultság és bátortalanság. Az embert elfogja a félelem. De mitől fél? Attól, hogy énjét megérinthetik, megsebezhetik vagy esetleg meg is semmisíthetik. Az én mindig magányos, és veszélynek van kitéve.
A félelem arra ösztökéli, hogy foglalkozzon önmagával, saját pusztulásának megakadályozása érdekében. A félelem gyakran olyan vak erő, ami semmitől sem riad vissza. A hőstettet azonban mindig levertség követi.
Az én ezen gyenge pillanatában hatolhat el az isteni hang a tudathoz. Kezdetben talán csak egészen halkan, ám minél levertebb
a harcos, annál hangosabban csendülhet benne a hívás.

AZ ÉN TÖRVÉNYTELEN URALKODÓ

Az életkörülmények világossá teszik az én számára, hogy az önfenntartás félelme odáig ragadhat valakit, hogy harcba bocsátkozik embertársaival. Miért, az énnek talán nincsen joga létezni? De van, mert én nélkül lehetetlen élni. Ez az az erő, amely az egész szervezetet irányítja. Egy okos vezető persze tudja, hogy mikor éri el a határokat, és mikor kell feladnia pozícióját. Ehhez tapasztalatokra és arra a belátásra van szüksége, miszerint a régitől meg kell válnia ahhoz, hogy az újat egy fokkal magasabbról, egy lépéssel közelebbről érhesse el. Ebben a helyzetben azonban az emberben újra feltámadhat az ősfélelem, és arra ösztönözheti, hogy tartson meg mindent, ami őt magát jelenti és őhozzá tartozik. „Bátran” harcba bocsátkozik tehát, hogy célját elérje, és közben észre sem veszi, hogy elvéti az irányt, amelyet a benne rejlő isteni iránytű mutat.

A MEGFORDULÁSHOZ ÚJFAJTA BÁTORSÁGRA VAN SZÜKSÉG

Aki eljut erre a belátásra, az észreveszi, hogy lassanként másfajta bátorság ébredezik benne: a szolgáló bátorság, az alázat, amelyre szükség van az eredeti, halhatatlan életbe való visszatéréshez. Az önérvényesítés bátorsága átengedi a terepet az új lelket felfedező kereső újfajta bátorságának.
Amikor a komoly kereső megteszi az első lépéseket az ellenkező irányú életúton, attól a pillanattól kezdve az egységre vágyakozó lélek felhívja az isteni szeretetet. Belélegzi, asszimilálja ezt az erőt, és dolgozik vele. A szeretet megtisztítja azt a vágyát, hogy elérjen valamit. Az ebből származó új mozgatórugó megváltozott törekvésben mutatkozik meg, új gondolkodásban, érzésben és cselekvésben. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki ebben a teljesen megváltozott fényben szemlélje az életét, hogy elfogadja, az énnek fel kell adnia trónját, és egy teljesen új fejlődésnek kell utat engednie. Aki idáig eljut, az megtanulja önmagát a valóságnak megfelelően látni, vagyis mint mikrokozmoszának alkotását.
Látja és megérti, hogy mindaz, amit eddig bátorságnak tartott, nem más, mint félelem az ellentétek világában. Lao-ce kínai bölcs ezért mondja a Tao Te King 19. fejezetében:
„Megmutatom hát neked, hogy mihez tartsd magad. Lásd magad eredeti egyszerűségedben, és őrizd meg eredeti tisztaságodat. Vess féket az önzésnek és a vágyaknak.”

A kínai Gnózis című könyvben Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri a következőket fűzi ehhez: „Mit értsünk ezen? Biztosan nem az eredeti isteni egyszerűséget és tisztaságot. Ebben az egyszerűségben és tisztaságban Önök nem láthatják önmagukat, mert halandó lélekként ezt az állapotot soha nem is ismerték. Ha azonban közelednek a Szellemi Iskolához, és elhatározzák az ösvény bejárását, akkor meg kell szabadulniuk minden fátyoltól, amelyet a látszat, a hamisság és a neveltetés borított Önökre. Valódi jellegük és valódi létállapotuk talaján kell állniuk.”
Ez az „új bátorság” szükséges ahhoz, hogy az életet – jellegzetesen személyes feladataival – elfogadjuk, és úgy töltsük be, hogy az eredeti életmag felébredhessen és működni kezdhessen. Akinek elég bátorsága van ahhoz, hogy elismerjen egy igazságtalanságot vagy egy vereséget, annak ahhoz is lesz, hogy a zsenge, növekedő halhatatlan lelket megvédje, és nemet mondjon, ha veszély fenyegeti. Lesz belső ereje például ahhoz, hogy megszakítson egy – mindig kárt okozó – bíráló gondolatot. Az „új bátorság” megmutatkozik abban is, hogy szüntelenül éberen, figyelmesen és teljes tudatossággal éljük az életet. Mert csak így fejlődhet ki a visszafelé vezető úthoz szükséges belátás és a megkülönböztetési képesség.

Mi történik azonban azokkal, akik minduntalan külső tekintélyekre támaszkodnak? Cselekedeteik még mindig az énjükben gyökereznek? Vagy már ők is tapasztalják Isten szeretetének egy szikráját a szívükben, azt a hatalmas erőt, amely a régi élet feladására sarkallja őket? Ami a valódi bátorságból és az új életvitelből fakad, az mentes a rossz lelkiismeret vagy a szertefoszló illúzió mellékízétől, még akkor is, ha a környezet ezt esetleg másként látja…
Ha valaki odafigyel az isteni szeretet hívására, és követi is, azt megerősíti az így keletkező benső bizonyosság. Abban növekedik a belső erőbe vetett bizalom is, ami legyőzi majd a félelmet. A kívülről és belülről támadó csábító vagy csalóka befolyások ekkor hatásukat veszítik. A kezdetben még tétova kereső a mély gyökereket eresztett hit bizonyosságában rendíthetetlenné válik, mint egy sziklaszirt a hullámverésben. Belső pillantását szüntelenül
a felismert életcélra irányítja.
Az erőszak, amellyel az emberek – egyénileg vagy csoportosan – ostromolják, megtörik erején.
A karmának sincs már hatalma fölötte.
Ha valaki olyan keresővel találkozik, aki megtalálta valódi életcélját, szívesen igazodik hozzá.
Ő pedig segítségére lehet embertársainak azzal a belső erővel, amelyet Isten szeretetében szabadít fel. Alázata megindítja a természet bátorsága által szétzilált, világosságra vágyó embereket.

Pentagram 1997/6/

Letöltöm az ingyenes Aquarius Kincsei folyóirat kiadványait!

Tartalomból

Szellemi kincsek

 

„Én vagyok a halhatatlanság és a halál, Lélek és Anyag.” 
Hamvas Béla: Részletek 
Pierre Teilhard de Chaldrin – idézet

 

Gondolkodtató 

Hangya Zsolt: Éghajlatváltozás

 

Szabad polc  

Mayer Zsolt: Dorog, eső zuhog, a busz böröng

 

Mozgó 

Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz… 

Hangoló Keith Jarrett: „Spirits”

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close