NAPJAINKBAN NAGY SÚLYT FEKTETNEK A LÉTEZÉS ANYAGI OLDALÁRA – MINDARRA, AMI LÁTHATÓ ÉS TAPINTHATÓ. EZ AZ, AMIT OLY SZÍVESEN NEVEZÜNK VALÓSÁGNAK, MINTHA CSAK A LÁTHATÓ VILÁG LENNE A VALÓSÁG.
Születésünktől fogva gyűjtjük tapasztalatainkat ebben a világban, és többé-kevésbé elfogadjuk társadalmunk szabályait. Átéljük a létért folytatott küzdelmet, és megtanulunk érvényesülni, hogy ne kelljen elpusztulnunk.
Ez a létfenntartási harc, amely az élet különböző spiráljain nyilvánul meg részben nagyon kifinomult és alig felismerhető módon, részben azonban szemel láthatóan is az erőszak és elnyomás sokféle formájában. Ez az Ószövetség törvénye, a „szemet szemért és fogat fogért”, melynek ebben a természetben kivétel nélkül minden teremtmény alá van vetve.
Van egy ösztön az emberben, hogy megszabaduljon a kérlelhetetlen isteni ítélettől: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet”. Mindenáron szeretne kiemelkedni a kemény rögből, a „szántóföldből”, amit Ádámnak a bukás után kiosztottak. Manapság mindenekelőtt a tudomány az, amit ez a késztetés hajt, egyelőre persze minden maradandó eredmény nélkül.
Kétségtelen, hogy a tudomány felfedezései révén az emberiség jelentős hányada számára kényelmesebbé és kellemesebbé vált az élet. Ha azonban mérleget készítünk, akkor megmutatkozik, hogy ehhez a sikerhez számos elfogadhatatlan mellékhatás is járul.
A tudomány, mely nem az üdv egyetemes filozófiáján alapszik, és nem az élő víz forrásából fakad, nem teljesíti tulajdonképpeni feladatát. S miután a mai tudomány sem ebből az ősforrásból merít, minden külső siker ellenére megannyi bajt okoz.
A külső tudás csak akkor nyeri el valódi értékét, ha elvezeti az embert egy még rejtett, belső tudáshoz, ahhoz a bölcsességhez, amely messze felülmúl minden külső felfogó- és befogadóképességet.
És így, miközben az élet külső körülményei gyorsuló tempóban változnak, és tudásállományunk naponta növekszik, belsőleg majdnem ugyanazok maradtunk. Egész létünket még mindig az énember tudati gyújtópontja uralja. És közben arra törekszünk, hogy ezt érvényesítsük, erősítsük, és lehetőleg még ki is tágítsuk.
Igazi életmegfordulás ilyen módon nem várható el, mert így nem válnak kérdésessé szentségtelen létezésünk alapjai.
A TUDÁS HATÁRAI
Mindezek ellenére mindig akadtak olyan kutatók és híres tudósok is, akik nagyon komolyan próbáltak közelebb kerülni az élet rejtélyéhez. Munkásságuk azt az igyekezetüket tanúsítja, hogy az emberiségnek valami igazán értékeset adjanak a kezébe. És nemegyszer éppen ők – akik a tudomány területén sokkal jobban kiismerik magukat, mint a kívülállók – emelik fel szavukat, ha észreveszik, hogy valamely fejlődés rossz, sőt veszélyes irányba vezet. Megpróbálják figyelmeztetni az emberiséget, mert képesek előre látni bizonyos következményeket. Végső soron azonban ők is tehetetlenül állnak az emberi fejlődéssel szemben, mert látják, hogy ennek az egész gépezetnek erős belső dinamikája van, amelynek még ők sem képesek megálljt parancsolni.
Bármilyen átfogó legyen is tudásunk, mindig csak bizonyos határig terjed, amely egyénenként nagyon különböző. Szigorúan szemlélve pedig édeskevés, amit igazán tudunk – különösen ha létezésünk alapkérdéseiről van szó:
Honnan jövök?
Hová megyek?
Mi a célja létezésünknek?
Ennek belátása vitte Szókratészt a következő kijelentésre: „Tudom, hogy semmit sem tudok.”
Rózsakereszt Krisztián pedig így vall utazása végén: „A legmagasabb tudás az, hogy semmit sem tudunk.”
Az igazság felé törekvő ember tudja, hogy ennek a világnak minden tudása csak a külső, mulandó emberhez tartozik. És azt is tudja, hogy amire csak szüksége van, már mind megtalálható őbenne, mégha csak lappangó, rejtett módon is. Egyedül csak azt akarja, ami az emberlét igazi céljához közelebb viszi.
Ezért hát megszabadul minden felesleges tehertől, és a lényegeshez tartja magát.
Az igazi keresőnek van bátorsága a tudás elengedéséhez. Ez azt jelenti, hogy bár külső tudása talán igen nagymérvű, belső ismerete alapján jelentéktelennek tekinti, hiszen számára értéktelen. Nem ragaszkodik a tudáshoz, mert a Tao-hoz vezető igaz úton egy lépéssel sem viszi előbbre. Tudja magáról, hogy Szellemben szegény, de tapasztalja, hogy ez az egyetlen igazi alap, amelyen az üdv útjára léphet. A tudás elengedésével – az igazi életbetöltés iránti olthatatlan vággyal párosulva – megszületik benne az igaz hit. Egy olyan hit, mely állandóan megújul és dinamizálódik, magában hordván a készséget, hogy a holnap igazságáért cserébe maga mögött hagyja a ma igazságát.
A TAO-BÓL ÉLNI
Elengedni annyi, mint nem cselekedni, ahogyan Lao-ce mondja.
A tudásra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nem kapaszkodunk külső tudásba, és nem vetjük be akaratunkat annak érdekében, hogy tudásunkat a saját célunkra fordítsuk. Hanem önátadásban a Tao, a Szellem erőiből élünk.
Az elengedés, a nemcselekvés ezenkívül azt is jelenti, hogy az ember az énjével nem kapaszkodik a Tao-nak, az új életnek a dolgaiba és értékeibe sem, ahogyan korábban a régi élet dolgaival tette. Ha ezt mégis megteszi, akkor tapasztalni fogja, hogy újból szembesül a valósággal. Mert csak így tanulhatja meg a nagy leckét. E tekintetben nincs egyetlen kivétel sem, mert az „énjével” senki sem járhatja az ösvényt.
Ha például valaki az egész egyetemes filozófiát tökéletesen átfogná az értelmével anélkül, hogy valamit is megvalósítana belőle, akkor csupán régi tudását cserélte volna ki egy újra. Ekkor elkerülhetetlenek a csalódások. A tapasztalatok ezáltal csak még erőteljesebbé válnak, hiszen az egyetemes filozófia révén kapcsolatba kerül a másik természetből eredő valamely erővel, melyet öntudatlanul állandóan elutasít, valahányszor elmulasztja a saját életében megvalósítani az új életvitelt.
A nemcselekvés, a tudás elengedése azt jelenti, hogy a kereső Isten mozdulatlan birodalmának dolgait, értékeit és erőit, a lényegét nem az énjével ragadja meg. Mert ha dialektikus lényének birtoklási ösztönével veti rá magát, akkor nem csak a legnagyobb énközpontúság tanújelét adja, hanem éppen ezáltal a miszticizmus vagy okkultizmus útjaira téved. Ezért a nemcselekvés nem a tan egyik érdekes nézete csupán, hanem feltétlen szükségszerűség: út az igazi önátadáshoz.
Ehhez Jan van Rijckenborgh a következőket írja A kínai Gnózis c. könyvében:
„A nemcselekvés módszere csendes, nyugodt öröm, és az a folyamat, hogy eme csendes, nyugodt örömben továbbmennek az Önökben lakozó birodalomnak, az ősatomnak való teljes önátadásig. Azaz a nemcselekvéshez tartani magunkat nem más, mint a tant szavak nélkül megélni. »Nem nekem, hanem Neki, a Másiknak – aki több nálam – kell növekednie. Nekem pedig alá kell szállanom; el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba zártan nyugszik.«”
A MÁSIK NÖVEKEDÉSE
Ezen az alapon minden kereső a saját tempójában járhatja útját.
Felvétetvén abba az áramlatba, amely őt a mulandóságból az örökkévalósághoz vezeti, a bukott világból a Tao-hoz, lélekállapotát már semmi nem rendítheti és nem támadhatja meg, ami ehhez a természethez tartozik. Sziklaszilárd emberré válik, és a dialektika viharai már semmit sem árthatnak neki. Tudata egyre tisztább lesz; így járja útját a baj, a vész világában. És mialatt testvéreivel egységben továbbmegy, szembeárad vele a világosság, az igazi tudás abszolút egyenletessége és lenyűgöző szépsége. Ez nem az énjének szánt tudás, hanem a benne lévő Másiknak szól. A Másik növekedése bensőséges, csendes örömmel tölti el. Hogyan is vágyódhatna még valami másra, mint erre a tudata előtt feltáruló gyönyörűségre?
Hogyan is értékelhetné még a káoszt és a diszharmóniát, amely mindig akkor keletkezik benne, ha vigyázatlanságból letér az igaz útról, mivel a dialektikus erők minden elképzelhetőt bevetnek, hogy őt visszatartsák?
Hiszen szeretne teljesen alámerülni a Tao-ban, feloldódni a nagy áramlatban, egyesülni a mindenség-léttel, mint vízcsepp a tengerrel, hogy örökre a része legyen.
Pentagram 1997/6/
Letöltöm az ingyenes Aquarius Kincsei folyóirat kiadványait!
