Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
A rózsakereszt jelensége a XVII. századi Európában – II. rész

A rózsakereszt jelensége a XVII. századi Európában – II. rész

 

AZ ULTIMÁTUM

Magának Andreaenak sikerült meggyőzni a veszélyes nyugtalanságot szító Friedrich Gricket azokról a jószándékú eszmékről. melyek a (Rózsakeresztes) Kiáltványok megírásához vezettek. 1619. október 21-én Grick a Menapius álnév alatt írt Irenaeus-Agnotus tanulmányai egyikének a végén határozottan hadat üzent a Kiáltványok szerzőinek. A következő ultimátumot adta nekik: öt hónapon belül ön- ként álljanak ki művük mellette máskülönben következő röpiratában felfedi kilétüket. Andreaenak ezt a fenyegetést nagyon is komolyan kellett vennie. Mert Grick megjegyzéseiből kiderült, hogy igen jól ismerte a rózsakereszteseket. Andreae valószínűleg meglátogatta veszélyes ellenfelét Ausztriából visszatérőben, s bizonyára meggyőzte arról, hogy a Kiáltványok esetében jószándékú tréfáról van szó, s kellő diszkrécióra kérte.

Az biztos, hogy Grick már 1619. november 22-én közzétette a megbeszélés eredményét Liber T avagy Porttls tranquilitatis (1620 júniusa) című utolsó Irenaeus-Agnotus röpiratához a következőt fűzte hozzá: „A Fama és a Confessio szerzőjét nagyon jól ismerem: ezeket a szövegeket röviddel ezelőtt valamiféle szeszélyből kifolyólag és tréfának tartván írta”. Ettől kezdve Grick csupa dicsérettel illette Andreaet. Politikai írásaiban Besolddal és Erasmussal egyetemben mint háborúellenes koronatanút hozta fel.

 

ÚJ STRATÉGIA A VÁLTOZÁS ÉRDEKÉBEN

Amikor a rózsakeresztesek ügye veszélybe került az óhitűek heves reakciója miatt, s a gúnyirat-írók méltatlan játéka révén rossz hír– névre tett szert, akkor Andreas és legjobb barátai új stratégiát dolgoztak ki, hogy ha lehetséges, mégis csak megmentsék az eredeti reformprogramot.

Először is minden áruló nyomot el kellett tüntetniük, amely a rózsakeresztes Kiáltványok szerzőségével kapcsolatos gyanút rájuk terelte volna: másodszor a Kiáltványok mesévé, tréfává, puszta játékká kellett bagatellizálni; harmadszor új reformprogramokkal és egyesülési kísérletekkel kellett segíteni a vallás és a tudomány visszás állapotainak további felszámolását. 1619-ben Wilhelm Schickart ügyesebben, mint Andreae vagy Besold – akiket később a rózsakeresztesek átfogó elítélésére bírtak rá –, merész véleményben pontosította ezt az irányzatot a tübingeni egyetem számára. Azt írta, hogy ,,a gyereket nem kellene a fürdővízzel együtt kiönteni” avagy a jót megkülönböztetés nélkül elvetni.

A Fáma „vak filozófiai maskara”, mely mögött teljesen más jelentés rejlik. (Végül is helyteleníti a hagyományos filozófia tévedéseit, s olyan reformációt követel, melyet igenis sokan szívből óhajtanak.) ,,Folytassák csak így nyugodtan, s adjon ehhez Isten szerencsés kimenetelt és eredményt.”

A siker azonban ez alkalommal elmaradt, mert lemondván a saját maguk teremtette rózsakeresztes mítoszról, és fokozatosan elfordulván a Kiáltványokban található chiliaszta, hermetikus, utópikus, paracelzista és radikális-misztikus elemektől, Andreae és barátai elhatárolták magukat ezektől az írásokból. Az eredeti rózsakeresztesség azonban tovább élt, s a szellemi elkülönültség és a természet- filozófiai megújulási mozgalom elválaszthatatlan összetevőjévé vált egész Európában.

Gondoljunk csak itt Schleswig Holstein úgynevezett Rózsakeresztesére, Johann Permaier Societas regalis Jesu Christi-jére, a Jacob Böhme által befolyásolt teozófus mozgalmakra vagy a Breckling-féle egyházellenes radikálisokra, a radikális pietizmusra, Seidenbecher, Petersen vagy Serarius chiliazmusára vagy a Jezsuelita-társaságra, amelyet Quirinus Kuhlmann Moszkvában próbált megalapítani (ahol egyébként 1617. és 1683. között a cár majd minden udvari orvosa a rózsakeresztesek szimpatizánsa volt); azonkívül a franciaországi és olaszországi libertinage eruditra, az alkímiai, izraelita és természetmisztikus filozófia megújítására Angliában, Svédországban és Hollandiában, a John Webster körüli vitára Angliában, az Európa-szerte elterjedt társadalmi mozgalmakra és nem utolsó sorban az angol szabadkőművesség közvetlen előfokaira.

Maga Comenius – aki , A világ labirintusa című művében a rózsakeresztesekről siralmas képet vázolt fel – utolsó és legradikálisabb művében, a Clamores Eliaeban felvetette azt a kérdést, hogy vajon saját reformprogramja tulajdonképpen nem ugyanazt tartalmazza-e, mint a rózsakeresztesek ,,általános reformációja”.

 

A HÁTTEREK ELMOSÓDNAK A XVIII. SZAZADBAN

A történelmi kutatás számára a ,,rózsakeresztesek” jelensége mindig is nagy gondot jelentett. Ebben nem csak a XVIII. század volt a vétkes. A rózsakeresztesség összekeveredett a templomos rendek legendáival. az ókori misztériumvallásokkal és a szabadkőművesség állítólagos forrásaival és emiatt a Kiáltványok tényleges háttere teljesen elmosódott. Ez a kuszaság már a Kiáltványok névtelen közzététele révén létrejött, s minél tovább tartott a vita, annál inkább növekedett.

Csak amikor a vita már alábbhagyott, 1648-ban sikerült Abraham von Franckenbergnek és a chiliaszta Seidenbechernek Andreaet a Kiáltványok szerzőjeként beazonosítani. Seidenbecher továbbadta ezt az információt Brecklingnek Amsterdamba. Ő évekkel később Johann Arndt egy levelében igazolva látta e téziseket. Mikor aztán a XVIII. században Gottfried Arnold Egyház – és eretnek – történelem című művében ugyanerre az eredményre jutott, akkor a Gotha-beli Cyprianus és a tübingeni Carolus és Fischlin lutheránus történészek hevesen tiltakoztak, hogy egy ilyen tiszteletre méltó férfit rossz hírbe kevernek.

A sokkal jobban informált Kazauer is azt írta 1715-ben a Disputatio solemnis de Rosaecrucianis című művében, hogy egy tisztességes teológushoz méltatlan Andreae szerzőségének állítása Johann Georg Walch, az egyházviták történésze, a fent említett értelemben elég tisztességes volt ahhoz, hogy Andreae nevét teljesen elhallgassa, helyette azonban Joachim Jungiust javasolta mint szerzőt. Csak amikor Herder és Nikolai révén ismertté vált Andreae önéletrajzából az a részlet, melyben Andreae elismerte, hogy ő az Alkímiai menyegző szerzője, akkor terjedt el az a nézet, hogy bizonyára a Fáma és a Confessio is egészében vagy részben Andreaetól származik. Ehhez a véleményhez csatlakoztak von Muri. Buhle, Burk és Andreas első önéletrajzírója, Wilhelm Hossbach is, és egy generációval később a Jungius-önéletrajzíró Gurauer is. Csak Johann Friedrich von Meyernek (1827) voltak aggályai. Ő Andreaet legfeljebb a Kiáltványok fordítójának tekintette. Ettől kezdve mindenekelőtt akörül folyt a vita. hogy vajon Andreae játéknak szánta-e írásait, vagy komolyan gondolta.

Ferdinand Katsch és Jan Kvaala 1900 körül ismét kétségbe vonták, hogy Andreas lenne a szerzője Kiáltványoknak, nehogy hazugnak tartsák őt. Ezzel a véleménnyel azonban egyedül maradtak. Begemann, Pust és Wulf, csakúgy mint a rózsakeresztes és teozófus irodalom legnagyobb ismerője. Will Erich Peuckert, ismét a középpontba állították Andreaet. Nyelvi okokból azonban a germanista Richard Kienast 1 926-ban kizárta Andieaet mint a Fáma szerzőjét, mivel Kienast elsőként vette magának a fáradtságot arra, hogy belenézzen Andreae mentorának és barátjának, Christoph Besoldnak az írásaiba, ahol is hermetikus és chiliasztikus szövegekre bukkant. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal Besold a Confessio Fratenitatis szerzője. E tételt Adolf Santing átvette De Manifesten de Rozetikruisers című remek kiadásában, amely bekerült a német irodalom különböző lexikonjaiba. Mind Peuckert mind Hans Schick (az egyetlenek, akik megfogalmazták a rózsakeresztesek máig jói dokumentáltnak számító történetét) mégis annál maradtak, hogy Andreae a szerzője a három Kiáltványnak.

 

ANDREAENEK NINCS RÉSZE A KIÁLTVÁNYOKBAN?

A francia Paul Arnold volt az első, aki a három Kiáltványt az Andreae-féle baráti kör közös művének tekintette. Egészen másként értelmezi ezt az ügyet az amerikai Montgomery és az angol Yates. Montgomery nézete szerint Andreae kezdettől fogva óhitű lutheránus volt, míg Besold a katolicizmusra tért át. Ezért egyikkőjüknek sem lehetett része a rózsakeresztesség kialakulásában. Andreae azért írta az Alkímiai mennyegzőt, hogy krisztianizálja a rózsakeresztesek mozgalmát, amely Montgomery kijelentése szerint amúgy is pogány mozgalom volt, s már az előző évszázad óta létezett. Yates ezzel szemben még azt a fáradtságot sem vette, hogy megemlítse Besoldot vagy Tobias Hesst. Ő egyébként az egész rózsakeresztes jelenséget csak pfalzi Frigyes személye és politikája valamint heidelbergi angol udvartartása köré helyezte. Így a Fáma és a Confessio szerzőjét/ szerzőit ismét ismeretlennek nyilvánította, valószínűleg annak reményében, hogy Pfalzban majd talál egy szerzőjelöltet.

Amikor ez meghiúsult, akkor megint Joachim Jungiust javasolta, pusztán azért, mert egy heidelbergi udvari hivatalnok a száműzetésben beszélt róla Leibnitz filozófusnak. Mialatt Montgomery és különösen Yates tézisei a német nyelvterületen váratlan sikert arattak, 1977 óta a Richard van Dülmen, Martin Brecht, és Roland Edighof’fer Andreae műveinek beható tanulmányozása s baráti körének dokumentáris kutatása révén végre ismét helyreállították a tényleges történelmi összefüggést.

A kutatás legérdekesebb eredménye kétségkívül az volt, hogy Brecht és Edighoffer ugyanakkor és egymástól függetlenül azonosította a Confessio Fraternitatis központi szövegeit az 1616-ból való Theca Gladii Spiritusban, melyet Andreae ugyan mint Hess művét publikálta, önéletrajzában azonban saját művének (plane mea) jelölt meg.

 

TOBIAS HESS: KEZDEMÉNYEZŐ ÉS TANÁR

Ezáltal tehát Andreas közvetve a Confessio szerzőjének ismerte el magát. Ma már bizonyos, hogy a chillaszta és paiacelzista Tobias Hess, akit Andreae apaként, testvérként, tanárként, barátként és bajtársként tisztelt és védett Hess halála után is, annak a csoportnak a kezdeményezője és központi alakja volt, melyből a rózsakeresztes Kiáltványok származtak. Hogy aztán ezeket Andreae egymaga rendezte-e sajtó alá (mint ahogy én gondolom), vagy más csoporttagokkal együttműködésben szerkesztette, az egyelőre másodrangú.

A kutatásnak ma az a legfontosabb feladata, hogy a XVII. század mindenfelé szétszóródott és nehezen hozzáférhető rózsakeresztes iratait akár kéziratos, akár nyomtatott formában begyűjtse, bibliografálja, megvizsgálja, s aztán a mindenkori történelmi és ideológiai szövegkörnyezetükbe ágyazza őket. Csak eztán lehet megírni a rózsakeresztesek jelenségének átfogó történetét, s tudományosan értékelni az európai kulturális és vallásos életre gyakorolt hatásukat.

Dr. Carlos Gilly,
történész professzor

Aquarius Kincsei folyóirat 2017/2. 2. évf./2. szám

Letöltöm az ingyenes kiadványt!

Tartalomból

Szellemi kincsek

 

„Én vagyok a halhatatlanság és a halál, Lélek és Anyag.” 
Hamvas Béla: Részletek 
Pierre Teilhard de Chaldrin – idézet

 

Gondolkodtató 

Hangya Zsolt: Éghajlatváltozás

 

Szabad polc  

Mayer Zsolt: Dorog, eső zuhog, a busz böröng

 

Mozgó 

Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz… 

Hangoló Keith Jarrett: „Spirits”

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close