KI NE SZERETNE EBBEN A ROHANÓ VILÁGBAN EGY KIS NYUGALMAT ÉS VISSZAVONULÁST? A LEGTÖBBEN AZONBAN KÉPTELENEK HUZAMOSABB IDEIG NYUGTON MARADNI. EGY BELSŐ NYUGTALANSÁG KIZÖKKENTI ÉS ARRA KÉSZTETI ŐKET, HOGY MINÉL ELŐBB ÚJ DOLGOKBA FOGJANAK. ZAKLATOTT VILÁGUNKBAN A BELSŐ CSEND VALAMI SZOKATLAN, VALAMI KÖLTSÉGES DOLOG, PEDIG EZ LENNE A MEGSZABADÍTÓ ÚT ALAPVETŐ FELTÉTELE.
Volt egyszer egy öreg király, aki egész életén át ide-oda utazgatott a világban. Az ismeretlent, valami valóban újat keresvén országról országra vándorolt. Élete végén azonban meg kellett állapítania, hogy a Föld semmi újat sem tudott neki nyújtani. Mégis tovább keresett, mert meg volt róla győződve, hogy lennie kell valaminek, ami biztosan teljesen más, mint minden egyéb, amivel valaha is találkozott. Végül egy magas hegyhez ért, a világ legmagasabb hegyéhez, melyet nagyon nehéz volt megmászni. Mivel a király már nagyon fáradt volt a sok utazástól, elhatározta, hogy hét fiát küldi fel a hegyre, hogy keressék meg neki azt az ismeretlen „valamit”.
Hosszú és veszélyes vállalkozás volt ez. Amikor fiai végül visszatértek, a király türelmetlenül kérdezte, hogy találtak-e valamit.
„Apánk, megtaláltuk, amit kerestünk. Találtunk valamit, ami a Földön nem található.”
„Hogy nézett ki?” kérdezte izgatottan a király.
„Éppolyan volt, mint én” – mondta a legidősebb fiú.
„Bőre olyan, mint a krokodilé” – jegyezte meg a második.
„Akkora volt, mint a palota kapuja” – válaszolta a harmadik.
„Drágakövekkel kirakott koronát viselt” – kiáltotta a negyedik.
„Örült, hogy találkozott valakivel” – bizonygatta az ötödik.
„Egy légió állt mögötte, hogy megvédje” – fűzte hozzá a hatodik.
A kuszának tűnő válaszok hallatán a király csak még kíváncsibb lett, és azt kérdezte: „Milyen úton mentetek, hogy megtaláljátok az ismeretlent?”
A fiai részletesen elmesélték, hogy milyen fáradságos volt az utazásuk, és milyen veszélyekkel kellett megküzdeniük. Mindezt csak apjukért tették!
Ekkor az apának feltűnt, hogy a legfiatalabb fia még semmit sem mondott. „Hát te, legifjabb fiam, melyik úton mentél?” – kérdezte.
„A csend útján, apám” – hangzott a királyfi válasza.
„A csend útján? Hiszen nincs is olyan út, melyet így neveznek és a hegy csúcsára vezet. Pontosan követted a parancsomat, mint fivéreid?”
„Bocsáss meg, apám! Be kell vallanom, hogy a palotában maradtam. Mikor éjszakánként az ablak előtt álltam, s ahogy a csillagos eget néztem és megbízásodon gondolkodtam, földöntúli nyugalom költözött a szívembe.”
A BELÁTÁS AZT JELENTI, HOGY ELBÚCSÚZNI
Ezt a történetet a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének egyik évkönyvéből vettük. Leírja a kereső nagy vágyakozását a földöntúli, isteni csend megtapasztalására. A hétköznapi életben előforduló számtalan érintést és megindultságot az ismeretlen, az igaz, az isteni csend – gyakran még nem tudatos – keresése okozza. Azt, hogy ez a csend „közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk”, az anyagelvű társadalom emberének gyakran nehéz felfogni és elfogadni. Mégis, ez a csend nem is olyan megfoghatatlan, mint amilyennek tűnik.
Mit jelent, hogy „közelebb van, mint kezünk és lábunk”, és mit értsünk az „isteni” jelzőn? Természeténél fogva az ember teljesen a sötét anyaghoz van kötve. Az elbeszélés királyához hasonlóan mérföldeket tesz meg a tér és idő világában azért, hogy az élő víz kútja utáni vágyát csillapítsa. Eközben úgy viselkedik, mint némely állat. Amikor például egy légy nekirepül az ablaknak, látszólag megtapasztalja, hogy az üvegen nem tud átmenni. Kicsivel később azonban teljes sebességgel nekirohan ugyanannak az üvegnek, mert a szabadságot keresi, és ki akar jutni a szobából. Sokan éppen így járnak el, mikor útjukon akadályokba ütköznek. És ez így megy tovább egészen addig, amíg – mint a legifjabb királyfi – arra a belátásra nem jutnak, hogy abbahagyják a keresést, és elcsendesednek.
Ebből a szempontból az a pillanat, amikor valaki a dialektika kemény üvegének ütközik, mégis a megmentését munkálja. Ekkor ugyanis régi, hosszú idők óta dédelgetett illúziók dőlnek össze benne, és nemsokára anyagi vágyainak romhalmaza előtt áll. Ez az a pillanat, amelyben képes megtanulni és belátni, hogy énjének vágyakozása sohasem fogja őt előbbre vinni. Az ütközés ezért kegyelem – még akkor is, ha sebekkel, fájdalommal és szenvedéssel jár. Az ebből fakadó belátás következtében változhat meg mélyrehatóan az élet. Minden dolog új jelentést kap és a valódi helyére kerül.
SAJÁT MAGUNKNAK „MEGÁLLJT” PARANCSOLNI
Felhagyni a régi, megszokott cselekvéssel, elcsendesedni a belső Úr előtt – ez a belső megszabadulás útjának jelentős pillanata. Ez a pillanat mindazok számára fontos, akik valóban járni akarják ezt az utat. Az út, az ösvény nem vonat, amelyben kényelmesen helyet foglalhatunk, és amely önműködően a céljához szállítja utasát. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosan kijelöljük a menetirányt, megszokott életünk előre programozott vonatát pedig idejében elhagyjuk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amennyire tudatosan csak lehet, el kell bocsátanunk, amit a saját énünknek tekintünk. Meg kell tanulni otthagyni régi tapasztalataink – egész dialektikus múltunk – vágányát. Ugyanígy a jövőt is el kell engednünk, mert ez sem egyéb, mint régi tapasztalataink kivetítése. Az „elengedés” mély nyomot hagyó tapasztalatok leszüremléséből fakad, és az a felismerés váltja ki, hogy az én a maga tartós látszatkeltésével és cselekedeteivel nem képes szabaddá válni. Annak révén, hogy az én taposómalmát külső szemszögből tanulmányozzuk, egy pillanatra eltűnhetnek a tér-időbeli dimenziók, és a Ma csendes, nyugodt pompában mutatkozik.
Ez a „kiszállás” nem egy térben és időben történő ellenmozgás, hanem minden mozgalmasság felváltása az abszolút belső csendre, amelyben a szív rózsájának megszabadító és megújító ereje hatásossá válhat. Aki legyőzi énközpontú cselekvéseit, tudatára ébred, hogy úgyszólván vonaton ül, de csak azért tűnik úgy, mintha utazna, mert szembejön egy másik vonat. A peron, az emberek, ő maga – hirtelen minden megáll. A haladás illúziója szétpukkan, mint egy szappanbuborék. Most derül ki, hogy valójában mindvégig egy helyben állt.
Aki így felébred élete álmából, az megtapasztalhatja a lélek mély csendjét. Az az érintés, melyet ez a csend vált ki, teljesen másfajta, mint az a mozgalmasság, amely az énközpontú tevékenység eredménye. Ami ebben a mérhetetlen csendben mozog, az Isten teremtése. Aki ebben feloldódik, az képes a világban élni és hatni anélkül, hogy függne tőle és az irányítaná őt.
Térjünk most vissza elbeszélésünk kezdetéhez. A hat fiú nem riad vissza semmiféle fáradságtól, semmilyen megerőltetést nem sokallnak. És aztán megtalálják a legmagasabbat is, amit a világ kínálhat: tekintélyt, hatalmat és erőt. Arra lelnek, ami megegyezik énközpontú kívánságaikkal és elképzeléseikkel: az igazság töredékére, mely rövid időre megelégedést nyújt, hogy aztán az ellenkezőjére forduljon és undort keltsen az emberben. Nem lenyűgöző-e a természet? Nem pompás-e gyakran a művészet? Milyen nagyságokat érhetnek el a gondolatok, és milyen hatalmasak lehetnek az érzelmek! Milyen szépnek tűnnek olykor az emberi kapcsolatok!
Már kevergetjük is az általános dialektikus „kását”. Élvezettel eszünk a jó és a gonosz tudásának fájáról, és a szép lassan csúnyává válik, a meleg hideggé, a magasság mélységgé és fordítva. A dolgok állandóan ismétlődnek, mígnem végül leállunk velük és meglátjuk azt, ami valóban „van”.
Aki megtanul rohanásában és hajszájában megállni, az képet alkothat magának saját valóságáról. A tökéletes belső nyugalom állapotában világossá válnak számára gondolatok, érzelmek és cselekedetek. Az élet belső és külső törmelékhalmazának tárgyilagos érzékelése megmutatja, hogy az ember végeredményben „semmi”, s felébreszti, megerősíti a vágyat, hogy elcsendesedjen, és bemenjen a „nemcselekvésbe”, melyről Lao Ce beszél. Aki belátja, hogy a külső élet puszta illúzióvadászat, az meg tud állni a belső nemcselekvésben, és az igazi csend ereje és hatalma egyre jobban megnyilvánul számára. Ez a csend a szív rózsájának lényege.
A hat királyfi a láthatót, a megnevezhetőt keresi, ami teljesen megfelel egyéniségüknek. Ezért talál mindegyikük valami mást. A hetedik fiú hallgat. Ő megtalálta a névtelen csendet: a Taot, melynek nincsen neve, és amely nem írható le. A hetedik fiú nem kel többé útra, mert „a birodalom őbenne van”. „Közelebb van, mint keze és lába”, és mégis a lüktető élet kellős közepén. A belső csend nincs térhez és időhöz kötve. A külső világ hajszájában mindenkiben felszabadulhat a csend, aki érett rá, aki belefáradt minden dialektikus harcba.
Aki a csendben van, az a szív rózsájából él. A rózsaillat szakadatlanul áramlik mint a „csend ereje”, és az embernek készen kell állnia ennek az illatnak a belélegzésére. Lényünk magja, a lótuszvirág gyöngye valóban tökéletesen érintetlen a dialektikus birodalom mocsarától: mindig nyugodt volt, most is nyugodt, és mindig is az lesz. Ezért nem kell a csendre várni, mert a nap minden pillanatában jelen van! Ott van abban a pillanatban, amikor egy ember kész arra, hogy távol tartsa magát a nyugtalanságtól és lármától, hogy a belső és külső nyüzsgést ítélet nélkül vegye tudomásul.
Józanul megvizsgálva tehát: minden nyugtalanság oka az én! A halhatatlan élettel összehasonlítva, az én „sok hűhó semmiért”. Ki ne akarná ezt elengedni, hogy helyet teremtsen az örök fény számára? Akit eltölt a világosság, az nem vágyik még több fényre, mert azonos vele. Minden negatív befolyás, amely netán behatolna, azonnal szertefoszlik, mint az árnyék.
TÖKÉLETES IRÁNYULÁS
A mély csend egy valódi életcélra való „irányultság”. Itt nem az akarat összpontosításáról van szó, melynek során minden más kiszorul. Az irányultság itt a dialektikus tudat megüresedését és csendjét jelenti, minden kívánság elhalását, és eloldódást minden kivetítéstől és érzelemtől. Ez az irányulás tehát inkább egy állandó belső csend, melynek során sutba dobjuk az énre irányuló gondolkodást, akarást és érzést. E csend nyugalmában béke uralkodik – nem két háború közötti béke, hanem az a Béke, amely örökké tart és minden értelmet felülmúl.
Aki e tökéletes irányulásban él, az részesülhet abban az egyetlen abszolút szeretetben, mely mindenütt jelenlévő. Tökéletes irányultságban és szeretetben keletkezik az a csend, amely középen van és marad: a Taoban.
Pentagram 1997/2/
Letöltöm az ingyenes Aquarius Kincsei folyóirat kiadványait!
