Teremtsünk teret a találkozásra!
Free Call 123-456-7890
Budaházy Éva: „Az én vezérem bensőmből vezérel”

Budaházy Éva: „Az én vezérem bensőmből vezérel”

A 20-21. sz. művészeti életében a költő igazi arca, a költő titkokat feltáró hangja perifériára szorulni látszik. Elnyomja sok hangosabb, érdekesebb, látványosabb jelenség. De ez nem jelenti azt, hogy megszűnőben az igazán ihletett költészet és költői hatás. Ellenkezőleg. Ma is megérinthet egy-egy hozzánk eljutott, ihletett költemény látomás-világa, ma is átélhető általuk – ha néha csupán egy-egy pillanatra is – magasabb világok sugallata, üzenete. Mely nyitott szív lenne képes nem reagálni pl. egy olyan önfeltárulkozó vallomásra, amit Weöres Sándor írt?

„Egy másik világ küldött engem, / hogy milyen volt, már nem tudom,

 de tört sejtése vissza-fénylik / színek nélküli fátyolon.”

A „tört sejtés” nem csak a költőt, de nagyon sokunkat jellemezhet. Sok ember éli meg azt a folyamatot, mely az ezoterika nyelvén az „emlékező tudat” felébredése nevet kapta. Az emberiség sok tagjának sejtelmeiben él egy elvesztett birodalom ős-képzete. Egy valamikor volt, tehát „léteznie-kell” világé. Ezt a birodalmat különbözőképp nevezhetjük. Juhász Ferenc pl. a „csönd” tájairól dalol:

„egy szarvast hallottam énekelni / vándoroljunk arra a tájra

ott csöndből vannak a levelek / a némaság fái felszöknek sudárra

ott piros madarak virágzanak / ődöng a szelídség őzsutája

kihajt szívedből a szívem / holdfényben nyit a csönd virága”.

 Weöres Sándor az „egyetlen arany csend” birodalmának nevezi, Nagy László a „túlsó partnak”, ahova át kell menteni mindazt, ami érték. S ha elfogadjuk a költők ama sejtését is, hogy ez a „birodalom” bennünk van, s általunk kel életre, megértjük József Attila címben idézett verssorát is: „az én vezérem bensőmből vezérel”. Nem azért, mert hallatlanul „egoisták” vagyunk, hanem mert érezzük, tudjuk, hogy bennünk él a másik világ: belső tudás, sejtés szinten. Hogyan is lehetne e két világról vallani? József Attila ellentéteket alkot híres Eszmélet című verse elején, hogy a két világ, a két természet közötti különbséget érzékeltesse. Míg az álmaiban élő világban „egy szálló porszem el nem hibbant” – azaz minden egy szép rend szerint zajlott, addig a valóság rideg, embertelen:

„Most homályként száll tagjaimban / álmom, s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent”.

Bensőnk „vezére” ennek a „vas világnak” a rendje helyett egy valóságosabb és tisztább világ rendje után áhítozik. Írásunk következő részét ennek a József Attila által átélt áhítatnak szenteljük. Őt idézzük néhány verse néhány motívumán keresztül. Áhítatot mondunk, bár József Attilánál (s bizonyára sok ember életében) több a keresésgyötrődés fájdalma, mint a megtalálás, rátalálás áhítata. Gondolataink többször járják körbe azt a világot, melyben épp most élünk. Azt, melyet sokszor annyira kétes értékűnek látunk. Csak ritkán, és nagyon bensőséges pillanatainkban érezzük, hogy már nem is kellene keresnünk és gyötrődnünk, hisz közel van, amit kerestünk, amire vágytunk. József Attila tragikusan szép egyszerűséggel írja rövid élete alkonyán, 1937-ben:

„Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”. Igen.

Csak meg kellett volna fordulni… Tudjuk a költőről, hogy nem volt istenhívő. Magáról többször is állította:

„Én istent nem hiszek, s ha van, / ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem”.

 Ez az „istentelen” József Attila mégis több istenhez szóló fohászt írt. Ha a lelke számára elfogadható, szép és rendezett világra gondolt, az valahogy mindig kapcsolatba állítódott a Teremtővel. Mint ahogy a Sátán, a nagy kísértő is jelen van már ifjú kori költészetében is. A Nem én kiáltok című verse írásakor mindössze 19 éves. Mégis milyen pontos látleletet ad az újabb nagy háború – a II. világháború – felé sodródó világról:

 „Nem én kiáltok, a föld dübörög, / Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a Sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, / Simulj az üveglapba, / Rejtőzz a gyémántok fénye mögé…”.

És mit kell így óvnunk, védelmeznünk? Természetesen azt a benső birodalmat, mely csupa szelídség és béke. Melyről így vall a 19 éves József Attila:

„Kristály patakvíz folydogál / Gyémántos medrű ereimben. (…) Fölemelnek a napsugarak / Isten megcsókolja minden arcom…”.

A fiatal költő igazi – nem képzelt, nem szentimentálisan öntelt, vagy hamis – tisztaságvágya közepette mindig pontosan érzi, tudja, hogy egy mindenkivel. Minden ember benső világa rokon talajból nő ki. Ezért szól az intés az idézett versben is:

„Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”

Ugyanez egy másik alkotásból:

„Jó volna jegyet szerezni, és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos”.

Fiatal éveinek megpróbáltatásai után újabb szenvedéssel tele évek vezetik el ahhoz az átlátáshoz, melyet híres – A Dunánál – című versében ír:

„…emlékszem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős”.

Ez az „érett” József Attila legyőzte az idő korlátait. Tér-idő világunk – legjobb pillanataiban – nem határolja be a tudatát:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze…”.

Az „idő egésze” elég egzakt kifejezésnek tűnik. Nagyon józan, már-már tudományos ízű megfogalmazás. De hogyan tudnánk átélni a költővel együtt ezt a csodát? Ez már nagyobb rejtély a kimondott szónál. A költészet ereje – nagy általánosságban – épp ez a sejtetés. Ettől igaz, emberi és őszinte. Eddig vezet – általában – az ihlet. Megéreztet egy másik világot. S csak aki erővel is bírja, aki nem omlik össze útközben, az jut el oda. Hogy ez egész egyszerűen a „túlvilág” képzete lenne? A másik birodalom a „halottak birodalma”?

Bizonyosan nem. Azért nem kellene „porig égni” – ahogy ezt Kosztolányi Dezső írta. A „túlvilágról” vallani egyszerűbben is lehetne. Érezzük azonban azt az igyekezetet, azt a vágyakozó törekvést, melyet a túlvilágon is túli birodalom és erők kifejezésére tesznek költőink. Mint az írás elején is említettük, ez gyakorta kapja a „csönd” megnevezést és a csöndhöz kapcsolódó jelenségek költői képzetét. Így van ez József Attila több versében is. „A fán a levelek…” kezdetűt idézzük. A fa száraz ágai között lépkedő madár-lélek csöndje kicsit felidézi a „másik birodalom” csöndjét, de megidézi az evilági korlátokat is. Olvassuk, halljuk és érezzük!

„A fán a levelek / lassan lengenek. / Már mind görbe, sárga / s konnyadt, puha.

Egy hallgatag madár / köztük föl-le jár, / mintha kalitja / volna a fa.

Így csinál lelkem is. / Jár-kel bennem is, / ágról-ágra lépked / egy némaság.

Szállhatnék – nem merek. / Meghajlik, remeg / a gally, vár és lépked / a némaság.”

A kalitkába zárt madár a vers logikája szerint ugyanaz, mint a test börtönébe zárt lélek. A lélek szállni szeretne. Félelmek, gátak akadályozzák. Hogy lehetne ezen felülemelkedni? Ebben a versben nem kapunk rá választ. Csak a rokon hangulat érinthet meg bennünket. Hisz mi is ugyanezt érezzük. Ennek a világnak a zárt, sokszor értelmetlenül is embertelen jellege megriaszt, eltávolít, de ugyanakkor újabb tettrekészséget is ébreszthet bennünk. Annak a vágyát, hogy mi majd legyőzzük korlátainkat. Talán még a világot is megváltoztatjuk. Segítségért, társakért kiáltozunk a „harcunkhoz”. József Attila is ezt tette gyakorta. Milyen szívhez-szólóan igaz a Kiáltozás című verse!

„jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom”.

S milyen őszinte és pontos újra a látlelet az emberiségről:

„Mint fatutaj a folyamon, / mint méla tót a tutajon, / száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől – / de én sírok, kiáltozom …”.

Az alászálló emberi faj mítoszi emlékképeket ébreszthet bennünk. Az alvilági utazások képzetét, vagy egy-egy világkorszak végének történéseit. Egyben látványos megjelenítése József Attila emberiségről alkotott „látomásának”, mely szinte teljesen összecseng a mai idők „vízöntő-üzenetével”. Hisz az alászállás felemelkedésbe is átfordulhat. József Attila is tudta ezt, s most bíztatóként idézzük egy korai versének végét: a valamikori, eljövendő, tisztultabb emberiség látomását, az emberi börtön-test megdicsőülését, hogy hivatásához híven az új, tisztult test a lélekhez méltó legyen:

„Lelkünk tiszta ruhája legyen, / Kívánt álmunk szűz teste legyen /

Alakja istenhez hasonlóbb legyen / Az eljövendő többsejtű embernek,

Aki belőlünk vetül majd elő, / Aki mi leszünk, / A nagy Továbbcsináló,

Akiért most beteg a világ.”

Kiben ne élne a vágy, hogy tömlöc-falak helyett tiszta, fehér ruha fedje lelkét. A misztériumok „varrat-nélküli ruhája”. József Attila szárnyalóan szép gondolatai felidézik a Biblia sorait is. Felidézik a Rómabeliekhez írott levelet: „A teremtett világ sóvárogva várja isten fiainak megjelenését.” A hiábavalóságok alá vettetett világ emberisége képes elérni, hogy önmagából megszülje az Új Embert. Ez a Vízöntő üzenete. Ezt József Attila élte-tudta akkor is, ha szellemi magánya felőrölte. Ezért kaphatnak jelentős többletet ezen sorai is:

„Megalkotom szerelmemet… / Égitesten a lábam: / elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg – / könnyű, fehér ruhában.”

Az ihletett költő sorai itt már valóban nagy mélységeket-magasságokat érintenek. Persze, mondhatná bárki, mi lett mégis József Attila sorsa. (!) Igen, József Attila felőrlődött. József Attila elméje időnként elborult. De hisz nehéz, nagy terheket cipelt. Emberi ésszel alig fölfog hatóakat. Egy látomást egy sokkal magasztosabb világról, melyet itt, a földön nem talált sehol. S mivel látásaival egyedül maradt, csak a legfontosabb tanulságok reánk testálása juthatott osztályrészéül. A sok „felfedezés”. Pl. az emberről, ki szintén két világot hordoz önmagában. Kinek „szívében néha elidőz / a tigris meg a szelíd őz”.

Az emberről, ki átéli a világűr hidegségét épp úgy, mint a kozmosz baráti érintését. Mennyire szépen ad hangot ennek is a költő:

„A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.”

József Attila, a költő „istenülni” vágyott. Kilépni vágyott a szűkre szabott lét keretei közül. Tekintete előtt a lehetőségek sokasága is fel-felvillant. Ezt tükrözik versei. Mégis „áldozattá” lett. Hosszan kellene idéznünk műveiből, hogy ezt az utat is végigvezessük. Ezt az utat, amit eluralkodó bűntudata szegélyezett.

Vagy nem is bűntudat volt? Inkább „vállalás”? Hamvas Béla írja Poeta sacer című tanulmányában:

„Költőnek lenni annyi, mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóságok jelképének őrzését… – távol, egyedül, magányosan, titokban, dicsőség nélkül… – tettének értelmét magába rejtve. … A költő a hagyományt nem csak őrzi, hanem mindig újjáteremti, éspedig a logosz, a szó erejével.… folytonosan újjáteremti, mint szerződést, hidat és kapcsolatot – az örök emberi tradíciót folytatja, és az istenivel való szövetséget megújítja. …Az isteni lét az ember számára nemcsak nyílt, hanem mindig újra meg kell nyitni. S amit fizetnem kell érte, nem kevés, én magam vagyok az: áldozatnak kell lennem. De… az áldozat is kevés: a szó erejével ki kell nyitnom az emberfölöttit.”

Hamvas Bélát olvasva természetesen egészen világos, hogy mért kevés a Poéta akkor is, ha sok a versíró.

Aquarius Kincsei folyóirat 2019/2. 4. évf./2. szám

Letöltöm az ingyenes kiadványt!


Tartalomból

Szellemi kincsek

 

„Én vagyok a halhatatlanság és a halál, Lélek és Anyag.” 
Hamvas Béla: Részletek 
Pierre Teilhard de Chaldrin – idézet

 

Gondolkodtató 

Hangya Zsolt: Éghajlatváltozás

 

Szabad polc  

Mayer Zsolt: Dorog, eső zuhog, a busz böröng

 

Mozgó 

Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz… 

Hangoló Keith Jarrett: „Spirits”

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close