Hoszai Macuo: Az
Hamvas Béla úgy ír a tarot utolsó lapjáról, mint amiben legtompább és legintenzívebb emberi tudatállapot egyszerre nyilatkozik meg.
Az első magyarázat, a bolond, aki „a misztérium iránti érzéketlenségben szenved. Ennél nagyobb idióta nincs.”
Mihelyt a korlátain túl eső dolgokról hall, gyanakodik. és retteg. Elbújik. A batyujában csak rongy van. Ezt ismerjük, éljük. Köztéri, politikai plakátokkal irányítják, moderálják. Jól bejáratott program. A másik lehetőség, a bolond, aki a játékon kívül áll, és egyáltalán nem érdeklik a határok. A jellem, a karakter… mindez gátolná, tompítaná szívének ragyogását. Nem érdekli a sors sem. Az elmúlás izzó hevületében mindig csak az utolsó lépés érdekli. Ugyanő, mármint Hamvas, többször érinti életművében ezt az alapállást. Azaz: normálisnak lenni, a normális emberben megnyitni a lét legmélyebb intenzitását. Vagyis bolonddá változni.
Esendővé és tökéletessé.
„A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amenynyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.”
(Hamvas: Arlequin)
Arlequin, a bohóc, a bolond nem az önfenntartással foglalkozik, hanem az önátadással. Léte szakadatlan áramlás és sugárzás. Van ellentéte, aki látszólag szintén bohóc. Nem annak a letisztult, nevezetes névtelenségben él, akinek már nincsen szüksége személyiségre. Hanem csak maszk, nem is volt saját személyisége.
Ő AZ.
Stephen King Az című regényének 2017-es adaptációja megérdemli, hogy kihámozzuk belőle, amit csak lehet, mert több, mint remekmű. Mint a nem önmagért az olcsó ijesztegetésért megírt rémtörténet,ősmese. Az emberi történet legmélyebb bugyraiból ássa elő azt a mitikus archetipust, aki egyáltalán nem bohóc, hanem egy pók.
AZ névtelen, mert minden maszkot magára aggat, ami egy közösségben használható. Létezése a kétségbeesett önfenntartás. Csak mások áldozata árán képes életben maradni. Így zabál húst és energiát, a rettegés homályába van zárva.
AZ a morfogenetikus mező minden történetéből alakot öltő homály, akinek csapdája éppen maga a történet hálója. A történelemben összegabalyodott erővonalak, egymást fékező energiarendszerek metszete. Az a tompaság, amely megreked, nem engedi az áramlást tovább. Nem hajlandó az világ erőivel együtt zuhanni és emelkedni, hanem a fennakadó szutyokból ölt alakot. Mégis AZ valami rendkívül fontos alakja az üdvtörténetnek, nem véletlen, hogy a Tarot-ban lapja van.Hiszen minden, ami alakul, formát kap, végül AZ-zá lesz, elvesztve azt a jelentőséget, amit világalkotó erőként hordozott. Elérve határait csak egyet tehet: megvédeni ezeket a határokat… fennmaradni, minden áron… Az Éden Istene, aki tilt és megóv.
Aki használ.
Az Apu. És az Anyu.
A szülők világa. A komforté, a korrupcióé, a nemzedékek óta hordozott lelki és testi bajoké… vagy alkalmazkodsz ehhez, vagy kívül rekedsz és a Vesztesek közé sodródsz. Mégis hogyan leszel Vesztes? Mi az, ami leválaszt a hálózatról? Miért nem illessz oly tökéletesen abba a rendszerbe, ami pedig látszólag olyan jól működik? A Vesztesek, a Lúzerek, a hegyi beszéd boldogjai.
A betegek, akiket képes megszólítani emberségük egészének inspiratív örömhíre.
Az egészségesek, akik kész vannak, zárt körben hordozzák világunk energiáit.
Ők a fényhordozók. Nincsen szükségük a megváltásra.
Milyen érintés, milyen mindig mindent megújító érintés az, ami különválaszt a rendszertől és összekapcsol a többi Vesztessel? Most ne adjunk neki nevet, mert a név hamar beépül a hálóba, AZ-zá válik. Legyen csak valami, ami más, és több, mint az eddigi tapasztalatok. Anomália, megváltó impulzus, amivel nem tud mit kezdeni a gonosz ostobaság. Egy új szövetség ereje, ami meghaladja a megszokottat, az avultat, a letapadt életet.
Ami a szétterült kábaságot, mint a kard, átmetszi. Vesztes vagy, mert nem lógsz már csak ezen az erőhalmazon véráramoddal és idegrendszereddel, hanem becsatlakoznak egy másik birodalom egyenlőre láthatatlan, megnevezhetetlen információtranszformátorai.
És mert kívülálló vagy, lúzer, nem bandatag, látod AZ-t. És megtanulsz nem félni tőle, bár lelked és városod legsötétebb aspektusa. Megküzdesz vele, és a küzdelem közösséget kovácsol. Azoknak a közösségét, akik bemerészkednek lényük, létük, az emberiség tudattalanjának legrejtettebb zugaiba. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Furcsa párhuzamot ígér előráncigálni advaitáinkat az éterből, hiszen összecseng ez az AZ, azzal, amit nem kettős mestereink átélnek.
„Már AZ vagy.”
A mentáltest teljessé alakulásával átélt megvilágosodásban közvetlenül megtapasztalható a morfogenetikus mező szerkezete, és a vele való azonosulással az Univerzum minden porszeme élő alanyként önmagam vagyok. Kérdés válik az, hogy a spirituális evolúció átengedi-e magát a megváltásnak, vagy csak tisztítja és tovább engedi a morfogenetikus terek fejlődését.
Végül is mindezeknek nézeteként ismerhetünk magunkra, választva a megvilágosodás bölcsességét.
Vagy az Újszövetséget, ahogy a kamaszok, az örök határlakók, akiket mindig csak az utolsó lépés érdekel, és egyre magasabb oktávra hangolják a Mindenséget.
