Budaházy Éva: Impressziók – Tilless Béla alkotásait nézve
„Ami lent van, megfelel annak, ami fent van…”, ami bent van, tükröződik azon, ami kint van, s ami kint látható, mesél arról, ami bent van, arról, ami áthatja őt jelenlétével, benső fényével, mágikus erejével. És bár e „tételt” sokan ismerik, mégis elsősorban az alkotni vágyó ember, a „művész” az, aki nem lankadó hittel kutatja önnön benső kozmoszát, száguldozza át meg át saját csillagbirodalmát, a gondolatnál is sebesebben repül táltos lova – saját szárnyaló szelleme – hátán, hogy valamit megragadjon, valamit bizonyságul megmutasson mindabból, ami lent van, de megfelel annak, ami fent van, s meséljen arról, ami kint látható ugyan, de áthatja mindaz, ami bent van, és arról is plasztikus képet fessen, ami bent van, ám tükröződik abban a kevésben, ami kívül, külső tekintetek számára is látható. A zeneszerzők bizonyára a legtisztább, a leganyagtalanabb eszközökkel képesek megtenni ezt. Ám mit tehet egy képzőművész? És főleg egy szobrász? Ő, aki minden erejét az anyag, a súlyos és tömör valóság megmunkálására fordítja. A nemrég elhunyt Tilless Béla útja vall erről is.
*
Szemben az 1965-ben festett olajképével – címe: Várandós – a Föld, a vörösesbarna, termékeny anyaföld illata kísért. A felszántott barázdák, a vetésre előkészített rögök békés látványa, és áthat az a mélységes nyugalom, mely egy női kéz szép ívéből árad. Mert bent Élet csírázik. Mert bent megjelenni készül valami az Isteniből, mert csukott szemhéjunk mögött már Őt nézzük. Őt látjuk. Így látta és láttatta ezt a fiatal Tilles Béla, 33 éves korában.
Útja során Tilless Béla hamar búcsút intett a kétdimenziós sík-világnak, búcsút intett a hagyományos festői megoldásoknak. Anyagvilágunk terei foglalkoztatták inkább, a terek, melyek körbevesznek, melyek bezárnak, melyek mély titkokat, emlékeket hordoznak, s arra nógatnak, hogy törjük át a kemény burkot.Tilless Béla a felfedező izgalmával és szeretetével nyúl az anyaghoz. Jeleket – jelzéseket lát és láttat. így születtek stukkói, melyek gyakorta a múlt lenyomatait hordozzák: egy kezet, egy lábnyomot, egy állatalakot benső barlangunk falán. Emberlétünk stációiba révedünk vissza megállva egy-egy ilyen munka előtt… Aztán az ajtók! A vaskos anyagokból épített ablakok! Bezárva és kinyitva. S néha egy-egy, szinte giccsesen oda nem illő JEL. Vérpiros rózsa izzik a cement-szürkeségben. Hatalma van. Kitárta a nehéz faablakot. A lélek áttörte burkát. Illata oldja a komor szürkeség kripta-szagát.
*
A nyitott ablakon beárad az éltető, friss levegő. A megértett, „szeretve-legyőzött” anyagon áttörnek a fénylő sugarak. Csillogó szépségük hirdeti az ősi bölcsességet: „Isten világosság”. A szobrász ehhez a krómacélt hívta segítségül. Belőle épültek köztéri szobrai, fényjáték mobiljai. Sík Csaba mondta róluk kiállítás-megnyitóján (Debrecen,1981): „Tilless Béla mobiljai társaságában, amelyek a legmagasabb fokon testesítik meg a tisztaság, az egészséges mozgás ideáját, feltámad bennünk a remény: a század kultúrája nem csak szorongást szül.” Az alkotó helyzete azonban nem ilyen reményteli. Mint maga vallotta: „A környezetesztétikai irányulásom eredménye a 80-as évek elején: egy igen éles és több évig tartó polémia a lakótelepek embertelen világa miatt.” És újabb próbálkozások sorozata, mely néha sikerrel is járt, s néhány település befogadta a fénylő, ám szokatlan fém-szobrokat.
*
És az életmű utolsó állomása: „Munkásságomban csaknem 20 éven át a szobrászat dominált – Petris József kitűnő közreműködésével – amíg közel 10 éve rám tört a színéhség és az új dimenziók iránti vonzódás. Megtörtént a revelációszerű találkozás a gnosztikus tanokkal! Azóta ismét rendszeresen festek” – vallotta Tilles Béla 2008-ban. Szépséges táblaképek születtek ekkor. A festő a csillagokkal társalog. Az anyag rabságából szabadult lélek örömünnepet ül. Megosztja velünk az újra felismerés boldogságát: „Ami lent van, megfelel annak, ami fent van”. A csillagképek, a galaxisok, a Tejút mesés folyama mind-mind az Egy része. A bennünk is jelenlévőnek óriás-valósága. A mindent felülmúló, kozmikus REND.
