MIRJAM: Egy költőnő verseiből, verseiről – Budaházy Éva ajánlója
Szeretem a költőket. Hiszem – Hamvas Bélával együtt – hogy az igazán költők a „szent kör” utolsó őrei. Hiszem azt is, hogy legjobbjaik a kimondhatatlant próbálják kimondani, és a „titkok kapujából” kiáltoznak felénk. Időnként mégis banálisnak ható, butácska gondolataim támadnak. Elgondolom, mi lett volna, ha Petőfi, Arany vagy épp Shakespeare kislánynak születik.
No, jó! Tudom: mondhatná bárki, hogy nincs „ha”! A dolgok nem véletlenül történnek, s egy Petőfi Sándor valóban azért jött e világra, hogy nagyhatású megszólaltatója legyen nemzete lelkületének. S ez így van jól. De mégis! Munkál valami a dolgok mélyén, hogy még a kuriózum számba menő női alkotókról is alig tudunk valamit…Talán Weöres Sándor. Ő értette-érezte ezt is. Nem hiába formálta élővé a sosem-volt költőnőt, Pszichét kötetnyi versével… Most azonban mástól, kicsit korábbról idézünk:
„Lelkemben / van egy / Templom / egy / Szentély / egy Mecset
Ahová térdelhetek
Az imának az oltárhoz kellene vezetni bennünket
Ahol nevek vagy falak már nem léteznek
Nincs a szeretetnek egy birodalma
ahol a szuverenitás
ne világítana
meg semmit
Ahol az eksztázis önmagába ömlik és
elveszik.
Ahol a szárny ne kapna életre
a Szellem és a test nélkül?
Lelkemben van / egy Templom / egy Szentély / egy Mecset
Ahol feloldódik
Ami eloszlik Istenben”
(Simon Imre fordítása)
A fenti sorok írója az első ismert perzsa költőnő, Rábi’a. A 10. században élt, vagy talán korábban. Perzsául, arabul verselt. Írásaiból kevés maradt ránk, de azt a keveset a szufi misztikusok nagyon nagyra tartották. Nem csoda. Hisz ma is áhítat költözik a lelkünkbe, mikor felidézzük sorait, a vágyakozó lélek tiszta mélységeit (… magasságait).
De róla – és számtalan „társáról” – most elég ennyi. Csak egyről írnék. Arról, akiről mindez eszembe jutott: Mirjamról. Ő a 20-21. század embere, bő 1000 évvel Rábi’a után:
„Most is ugyanazok
a homokszemcsék hullnak,
mint ezer éve …
Most sem nehezebb a mérce.
Most is ugyanúgy
húzod az igát
felsebzett szegény szíveddel …
De maradj Ember.”
(Mirjam: Most is)
Mirjam versei 2003-ban találtak rám, mikor útjaink összefutottak. Hirtelen egy kötetnyi verssel lettem gazdagabb, s kezdeni szerettem volna velük valamit. Úgy éreztem, Mirjam versei a lélek belátásra törekvésének fényes felvillanásai – „A lélek okulására” című, ókori írás értelmében: „Bár ez a világ egymással hadakozó ellentétekből áll, a jó és rossz szüntelen ütközetéből, megvannak benne a magasabb és valóságos dolgok példázatai és tükröződései is. Emiatt a lelket itt fel lehet kelteni, és arra lehet késztetni, hogy figyelmét önmagára irányítsa, s ezzel belátáshoz jutva megtudja az igazságot.”
E hatásokra született a „Mirjam 100 verse” kötetkompozíció terve. A nyitóvers:
Aprócska tó keretében
táncol a Lélek a fényben,
táncához békák zenélnek,
lábánál csillagok égnek.
Meztelen, nincs már ruhája,
táncát csak Szülője látja,
emberek nézik a parton,
hogy fényéből épül a Templom.”
(Mirjam: A lélek tánca)
Kötetzáró versnek a szerző a következőt szánta:
„A vér vöröslik
patáik nyomában,
míg vágtáznak
az isteni lovak
át szívemen,
ereim gubancán;
Uram gyere,
és vigyél be a házba,
tüzet hordoz e
vadult égi had,
míg egyszer csak
a kapuid előtt,
kínlódva fogunk
mindnyájan lerogyni.
bocsáss meg nekünk:
nem tudtunk kopogni.”
(Mirjam: Uram gyere)
A két alkotás között a 100 vers íve. Hol vaskosabb, röghöz kötöttebb, hol szárnyaló, pille-könynyű hangon. Iróniája is meg-megcsillan:
„Minden sima és panaszmentes,
nem recseg a tat,
feszülnek a vitorlák,
siklik a test, mint a halak
minden közegben.
Indikátorral sem mutatható ki
végül a jellem.”
(Mirjam: Beilleszkedés)
Önironikus kedve még a „magasztosabb” témákat sem kíméli. Csak semmi „ellágyulás”:
„Uram, hát nem könnyű Veled…
Viszlek, mint kavicsot az őrült.
Nézd, a hajam lassan megőszült,
s feloldoztatnom nem lehet.
Adhattál volna egy világot
tengernyi fájdalom helyett,
de, hogy érezzem szép kezed
adtál egy rózsát. Egy virágot.”
(Mirjam: Uram)
A világ – virág képe, a játékos, rímes összecsengésen túl, egy gyakori őskép, egy archetipikus jelkép is, mint Exupéri kis hercegének bolygója-rózsája. Felelősek vagyunk érte… Mirjam egy levelében ezt írta: „…azt hiszik, ha az embernek van egy relatíve „szép” lelke, akkor szép kell legyen a jelleme, az élete stb. stb. De lehet, hogy arról van szó, hogy az ember nagyon szeretne olyan lenni, mint a versei…”
„Így tudtam megperzselt szívemmel
mindent vérezve lenni ember,
arcomat megfürdetve másban,
kapaszkodva az elmúlásban.”
(Mirjam: Utóirat)
Néha előveszem Mirjam verseit. Őszinték, néhol felzaklatóak, de bátrak és reménytkeltőek is. Reményt arra, ami megszülethet a Lélek magányában. Arra, ami felemelhet. A bizonyosságra, hogy a „porszem-ember” az univerzum anyagából készült, s gyakorlatilag egy vele. Életében-halálában. Mert hiszen e kettő is Egy:
„Hullok lefelé körbe-körbe,
a tű fokán át a halálba,
a tű foka maga az élet.
Esendő lelkem vedd kezedbe,
emeld szívedhez én Uram,
ha lábujjaidnál földet érek”
(Mirjam: keringő)
Mirjam – Magyar Mária – 100 versét 2004-ben, 15 éve szerkesztette kötetté Horváth Balázs. A könyv nem jelent meg. Mirjam ezt mondta erről: „Én írok, a többi nem az én dolgom”. „Fáraszt”. Most pedig a következőt: „minden írófélének aztenne jót a művei szempontjából,ha életében békén hagynák”. Érdekesen cseng össze e gondolat Hamvas Béla Poeta sacer című tanulmányával. (Érdemes föllapozni! Megjelent A láthatatlan történet című tanulmánykötetben.) Mária itt olvasható versei csupán ízelítők egy nagy lírai anyagból. Első közlések. De azért remélem, nem az utolsók.
Aquarius Kincsei folyóirat 2019/3. 4. évf./3. szám
Letöltöm az ingyenes kiadványt!
