Budaházy Éva: „Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.”
Az életrajzi filmek sorát gazdagítja a 2017-ben készült, Mary Shelley (1797-1851) életének egy szakaszát bemutató film, mely áprilistól a magyar mozikban is megtekinthető. A film 16 éves korától mutatja be – korhű környezetbe helyezve – ennek a különleges képességű fiatal lánynak az íróvá érését, felkeltve ezzel bizonyára a néző érdeklődését híres regénye iránt is. Hiszen Mary Shelley – Percy Shelley, a híres költő szerelme majd felesége – ifjúkori regényében, a Frankenstein, avagy a modern Prometeusz címűben olyan mélységeket érint, az emberlét olyan „titkait”, melyek után kutatni soha nem szűnt meg az emberiség.
Ez az Élet és Halál rejtélye, a Teremtő és a Teremtett viszonya. Dr. Frankenstein (maga is teremtmény, aki ezt talán „elfelejti”) életet teremt, egy kreatúrát hoz létre. De sorsára hagyja, s az szörnyeteggé torzul. Természetesen az életrajzi film nem erről szól, ám mégis érdekes figyelnünk rá, hogy a rendező hitelesen tudta-e érzékeltetni azt a különleges krízist, vagy azt az ihletett állapotot, aminek hatására s amelyben egy kamaszlány ilyen gondolatokkal terhes alkotást hozott létre. Mert hisz Mary ifjúkori lényének igazi hevét a Frankensteinben leírt, ellentmondásokban is bővelkedő, hatalmas lelki „vulkánkitörésre” utaló gondolatai hordozzák. A film-nézés előtt tehát két rövid részlet Mary Shelley regényéből.
Az első idézet részlet az „alkotó”, Frankenstein nagyratörő gondolataiból: „Az életet és halált eddig sérthetetlen határvonalnak láttam, most meg elsőként én leszek az, aki áttöri, s ennek nyomán beözönlik a fény a sötétség honába. Új fajták fognak teremtőjükként áldani engem. Boldog és csodálatos lények köszönik a létüket nekem. Nincs apa, aki annyi hálát érdemelne gyermekeitől, mint tőlük majd én. E meggondolások nyomán már-már arra gondoltam, ha az élettelen anyagot élettel ajándékozhatom meg, lehet, hogy az idő folyamatát is megfordíthatom.”
A második a kreatúra könyörgése: „A szerencsétlent mindenki gyűlöli. Miért ne gyűlölnének hát engem, minden élőlény közt a legszerencsétlenebbet! Még te, a teremtőm is megvetsz és eltaszítasz engem, a teremtményedet, akihez oly szoros kötelék fűz, hogy azt csak egyikünk pusztulása oldhatja föl. Meg akarsz ölni engem. Így mersz játszani az élettel? Teljesítsd kötelességedet, amivel nekem tartozol, és én is teljesítem, amivel én tartozom neked és az emberiségnek… Emlékezz rá, én a teremtményed vagyok. Ádámodnak kéne lennem, de olyan vagyok, mint a bukott angyal, akit megfosztasz minden örömtől, pedig nem is tett semmi rosszat. Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.”
