MAYER ZSOLT: EX DEO NASCIMUR
Te, aki mindenek fölött izzó, engesztelhetetlen jóság vagy!
Tökéletességedben ott reszket a magány.
Időtlenségbe zárt, soha mértékkel be nem fogható távolságok ölelik eggyé
végtelen világod,
A harcos gyűlölet-abszolút ellentéted, meg nem értett önmagad.
Mégis: bölcsességed nem ismeri a különbséget, minden te vagy.
Te, akit minden hiányosság a dicsőség mámorába ragad!
Te, aki nélkül kísértő és üdvözítő sincsen,
és nem vagyok én!
Te, aki nélkül nincsen forradalom, nincsen inkvizíció
és nincsen kapros túrós lepény!
Te, aki nélkül nem álmodik sem a pillangó,
sem pedig Csuangce.
Te, akit mindenki tükröződéseiben keres,
és hogy azonos saját magával, nem hisz senkise!
Te, végleges viszonylagosság!
Te, örök megbízhatatlanság!
Veszélyesebb vagy, mint a halál,
lúzer vagy, aki a fronton az árokba kakál,
savanyú, mint számban a nyál,
te, aki a haverom vagy és a hardverem,
a sorsom és a történetem,
az antiglobi hős, és a mesterséges DNS-ből
font jövő, ami veled és általad lesz istentelen.
Te, akiben a történet én vagyok, kívül minden történelmen,
így élem meg a te személyes történeted.
Te, aki érted harcol és te, aki ellened,
te, aki a bevert lábujjam vagy, és te,
aki a Marson az óriás hegyek. A rettegés és a gyalázat, a szolgálat és az alázat, a
szabadság és a sorvasztó presszúra, ha megmondják mit kell, hogy tegyek, hogy bizonyítsam,
mindig csak
téged szerettelek, megmondják, mi voltál, és mi vagy, és mi voltam én azelőtt, hogy lettem,
és most ki vagyok.
Mi éppen az utált diktatúra,
és kiket kell követnem, ha zsarnokomtól szabadulok.
Te, aki az Ős Fény Körtemploma vagy,
és a lerombolt ikertornyok meddő porából kiszakadó élet lihegése,
madárdal árnyéka, uszkve ötven kilónyi szerelem,
fajszellemünk tudata, lucskos ösztön,
és a csillagok csillárán lángoló értelem.
Néhány sor bölcsesség, amit a bokrok alján hagyok.
Te vagy az aszfalton recsegő sörös doboz, amiért két forintot kapok.
Te vagy Metternich és Alexander Petrovics,
Heller Ágnes és Wittner Mária.
Te, aki a gólem vagy, és te, a názáreti kölyök.
Te Clemenceau, és Magyarország , amit az örök béke örök háborúba lökött.
Te, Mátyás király, Bethlen Gábor, Kossuth, Teleki László, Horthy, Kádár, Orbán,
és a folyamatosság bepállott himnusza.
Domingo de Guzmán, Giordano Bruno, Dante, Shakespeare,, Darwin, Whitmann, Orwell, Wilson, Hitler, Che,és Daniel Cohn Bandika.
Karinthy, Szabó Lőrinc, Radnóti,az Örkény és a Csurka Pista.
Allen Ginsberg és Julius Evola.
Napfény hullása a zsongó mezőkre, pathmosi délután, a frissen szedett málna, a rántott leves
és a levesben a pirított kenyérkocka.
A hetedik szimfónia!
Te vagy önmagad hiánya, hited önmagadban, és minden templom, amely külön és külön és egyenként,a te mindenütt jelenvalóságod otthona.
Te vagy az esőcsepp a porban.
Az arcom, és a lélegzetem.
Szerelmem, a titkom.
A dívány, amin alszom, te vagy.
Az alvásom, minden álmom és minden reggel
az ébredésem.
Kábulatom és éberségem,
káprázatom és révülésem.
Te vagy a táncom, és az
utolsó elsóhajtott ima után
majd te leszel a sírom!
Te vagyok én… ezt még
le kellett írnom
