Mayer Zsolt: Végül is mi végre nem vagyunk???
2.
„Egyetértünk hallucinációinkban, mert elneveztük őket valóságnak.”
Seth Anil
Biztosan feltűnt az, hogy a tudomány jelenlegi ismeretei a tudatról szinte azonosak azokkal a misztériumokkal, amelyek korszakról korszakra hagyományozódnak, és még tiszta tanításként egy-egy ciklus kezdetének bölcsességtanaként nyitják meg az új megnyilvánulás lehetőségeit. Ugyanígy tér vissza azután minden ismeret, információ ehhez a forráshoz, számtalan formában megnyilatkozva, elfeledve és kutatva önmagát. Talán az is belátható, hogy amikor tudati ugrásra érett az emberiség, feltárulhatnak az eddig hordalékuk alatt szunnyadó misztériumok, és a Tudatosság reneszánszának korába lépünk. Mint az újra gyulladó parázs, amelyről a szél lefújta a dermesztő hamut, úgy lobbannak fel az erővel teljes szavak, és ragyogják át a tudattalan világát… a közös tudatot. A tűz zenéje egyetlen akkordként zendíti meg az egyre forróbb teret. Hogy a tudományban is igen jelentős előrelépésnek lehetünk tanúi, nem véletlen; ugyanis az, amit tudománynak nevezünk szintén misztérium gyökerű, hiszen a filozófiából, csillagászatból és az alkímiából született. Végül is minden ugyanabból a forrásból táplálkozik. A Tudat óceánjának mérhetetlen cseppjei életünk, tudományunk és bölcsességünk, de ugyanannak a Tudatnak a cseppjei. Értelmünk, elménk képei is. A velük való azonosulás, ez a mi civilizációnk, vallással, kultúrával, háborúinkkal, evolúciónkkal együtt. Az ateizmus a lélek sötét éjszakája.
3.
„A nadír szó – mint tudják – mélypontot, talppontot jelent. Ám azt, amikor egy lény a csillagkorszakok során a nadíron halad át, nos, ezt a tényt igazából sohasem szabad bukásnak látni az elsötétülés értelmében. Sőt, a gyökérponton, a nadírban, az asztronómiai időszakok e fontos szakaszában kell megszerezni a minőséget, itt kell elérni azt a célt, amelyet a Logosz kitűzött önmagának, itt kell megvalósítani Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét.
Mi tehát egy nadírmenet lényege? Ugyan mi a sötétségben lejátszódó tapasztalatszerzés célja? Nos, a világosság megtalálása a tévelygés során; a gonosz legyőzése e megtalált és önerőből fenntartott világosság segítségével; valamint az eredeti állapot helyreállítása. Minden rejtély erre irányul. Ha az ember megfejtette, akkor fejlődésének iránya újra felfelé mutat, visszatér eredetéhez.
Mérhetetlen különbség van azonban régi és mostani helyzete között. Tudatlanként indult ugyanis, és beavatottként tér vissza; elveszett fiúként indult, és újra megtalált fiúként tér meg az Atya házába. Ezért fejlődik ki a világmindenségben egy csillagkorszakokon átívelő monádikus üdvmegnyilvánulás, hogy az emberiséget egy lefelé vezető ösvényen, majd mélyponton keresztül tudattal, megtisztulással és bőséges tapasztalattal ajándékozza meg; vagyis egy ószövetségi, fenyegetéssel, fájdalommal és csapásokkal teli időszakon át elvezessen a Krisztusban való megforduláshoz és az újszövetségben való felmenetelhez. Ha ezt fel tudják fogni, akkor megértik a klasszikus rózsakeresztesek célját is, akik – mint tudják – azt tanították, hogy:
Isten szelleme által lángra lobbantva
az Úr Jézusban elpusztulni,
s a Szent Szellem által újjászületni.”
Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis
A lélek sötét éjszakája a Tudatnak az az állapota, amelyben a Lélek megtisztul, képessé válik a Szellem befogadására. A sötétség átengedi magát a világosságnak. A misztikusok szerint, amikor megszabadulnak minden vágytól, még a hittől is, semmi sem köti őket már mindahhoz, amit elméjük kreált.
Ez a misztikus halál, vagyis az a halál, amelyben átrendeződik a tudatosság, hiszen az életünk egésze több érzékszervre kiterjedő, panorámás, 3D-s, teljesen immerzív – vagy legalábbis, a képzet lényegéhez tartozik a vélt immerzivitás, hogy egyéni, személyes a látvány – belső mozi. Olyan film, amit valójában bármikor leállíthatnánk, mégis a hozzá való kötődésünk fenntart egy olyan rendszert, ami permanens visszakapcsolással generál létezést. A lélek éjszakájában nem csak morális gyengeségeinknek mondunk búcsút, hanem egyáltalán a morálnak is, annak a viszonyrendszernek, amit a dialektikus világmodell tud nyújtani nekünk. Így megszűnik a jó és a rossz ellentéte, a világosság és a sötétség is. Valójában a lélekéjszaka egy képzet nélküli állapot, illetve kiüresedettség, amelyben minden jelenség vonzó vagy taszító minősége értelmetlenné válik. Legragyogóbb ábrándunk, az Istenhez való kapcsolódásunk, a hit által, szintén.
Mivel nincsen semmi már, ami képes kábulatba ejteni az elmét, magát az igazságot kezdjük el kutatni. Azt, ami van, leszakadva a mitikus, vallásos ideálról, föltárul nekünk az ebbe burkolt, ebben csírázó, tündökletes, varázslatos-ami az objektív valóság, tehát észlelésünktől és tapasztalatunktól független – tökéletes önmaga. Az abszolút, objektív realitás és a legmélyebb benső intimitás. Ez az alkímiai nász, a Szellem házassága a Lélekkel. Az emberiség, áthaladva tudati fejlődésén, meghaladta az állati, asztrális valóság lehetőségeit, körülnézett saját kis pokoli kalandjában, fölkérte a kultúrát, segítse a riasztó és izgató túrát, közben létrehozott egy világot, szembesült annak minden nézetével és elérkezett legtöményebb, legdermedtebb, egyben a legkevésbé valóságos létállapotához a Föld, azaz korszakunk legrettenetesebb középpontjához… amely ugyanakkor a kijáratot is biztosítja a Purgatórium, és az isteni Rózsa mennyei világa felé.
