A most nemzedéke – Tika Loka
Alkonyodott.
A Nap lassan hanyatlott a várost körülvevő magas hegyek mögé, s vörös ragyogását már csak egy-két felhő tükrözte az égen a mindent elnyelni készülő sötétségben.
A szél leszaladt a hegyoldalon, a völgybe zúdulva meglobogtatta a fák koronáit, bozontos bokrok üstökét cibálta, – a városba érve végigsüvített a sötét kihalt utcákon, ablakokat zörgetett, zsalugátereket csattogtatott.
Ebből a meglehetősen barátságtalan időből azonban Vida Loca lakói – mert így hívták a várost, ahol történetünk játszódik – szinte semmit nem érzékeltek. Aznap este valamennyien Vida Loca modern, csillogó palotájába voltak hivatalosak.
Az impozáns épület a város főterén, egy kis dombon állt. Kevesen emlékeztek már rá, de ennek a ma oly divatos, modernül megépített komplexumnak a helyén hajdanán egy régi kastély állt, mely sok-sok évvel ezelőtt gyönyörű kertjéről volt híres szerte a világban.
A régiek elbeszéléséből úgy hírlett, hogy valaha a kastélyt egy fiatal hercegnő lakta, aki minden délben sétát tett a kertben, s gyönyörű, semmihez sem hasonlítható muzsikáját örömmel hallgatta minden messziről érkezett vándor.
A kastélyt megette az idő vasfoga, ennek romjaira épült a város új büszkesége, viszont, hogy a fiatal hercegnővel mi történt, hová, merre vetette a sors az mindenki számára rejtély maradt. A város öregjei közül egyesek – leginkább a palota idős kertésze – még tudni vélik, hogy a megmaradt ódon pincékben a mai napig érdekes dolgokat láthat – hallhat az odatévedő…
De erről majd egy kicsit később… Nos igen: ezen az estén Vida Loca apraja-nagyja ebben a modern, ünnepi díszben kivilágított üvegpalotában tolongott, s szemmel láthatóan mindenki igen jól érezte magát.
A színpadon a zenekar kellemes bárzenét játszott, sokan a nagy parketten táncoltak – a teret az előkelő ruhák suhogása és elegáns parfümillat hatotta át –, egy másik teremben pedig a szűrt félhomályban villódzó disco-gömb fényeiben dörömbölt a retro.
Kicsit távolabb a hatalmas svéd asztalok körül tolongtak a vendégek, melyek roskadásig rakottan álltak különféle sajtokkal, különlegesen elkészített zöldségekkel, sok más ismeretlenül hívogató ennivalóval, desszertekkel, déli gyümölcsökkel, mellettük pedig a teli pezsgős poharakból épített gúlák csak fokozták ezt az élményt.
A kaszinó hangulata az izgalomtól volt forró. Pörögtek a kockák, a rulett kerekek, csilingeltek a nyerőgépek, röpködtek a kártyalapok, s az éppen nyerő szériákat hangos örömujjongás és tapsvihar kísérte.
A negyvennégy mozi teremben ki-ki kedvére válogathatott a hangulatának éppen megfelelő filmekből, a megfelelő mennyiségű és ízesítésű popcorn, perec, chips, és megannyi üdítő kíséretében. Az intellektuálisabb érdeklődésűek pedig a Kvízek Háza ünnepi fordulóján keresték az izgalmakat. Egyesek a bowling, vagy a squash-pályán találták meg kedvenc időtöltésüket, míg mások zsivajtól eltávolodva, csendes, speciálisan kialakított szobákba vonultak vissza meditálni. Egyszóval a palota – vagy annak gazdája – minden igényt próbált kielégíteni.
Csupán egyetlen hely volt elhagyatott és üres ebben a forgatagban. A palota közepén, az üvegkupola alatti terem, melyben egy ódon zongorán kívül semmi és senki más nem volt. Pedig érdekes: a terem nem volt bezárva, a hangszer nem volt lelakatolva – bárki leülhetett volna mellé játszani, de valahogy mindenki érdeklődését elkerülte. Egyedül állt a terem közepén, fehér testén meg-megcsillant az üvegkupolán át beszűrődő holdfény, s egy figyelmes szemlélőnek bizonyosan az a benyomása támadt volna, mintha hosszúhosszú évek óta csak arra várna, hogy végre valaki megszólaltassa… Mondjátok: szerintetek milyen erővel képes felcsendülni egy ilyen régi-régi vágyból feltörő muzsika..?
De mi is ez a különleges esemény? – kérdezitek, ráadásul ebben a zord, kietlen időben – mely a résztvevőket cseppet sem zavarja, s nem is vesznek tudomást róla? Nos: ezen az estén Tika báróné, a város köztiszteletben álló elöljárója – egyben a palota tulajdonosa születésnapját ünnepelte a meghívott vendégsereg.
Tika korát viszont senki nem tudta volna megmondani… Megjelenése egyenesen királynői volt. Hosszú, vörös haja szabadon omlott dereka alá, hatalmas zöld szemei átható pillantást tükröztek, melynek hatását pirosra rúzsozott ajka és mély, egyszerre bársonyos és egyszerre kemény hangja csak tovább fokozta.
Fülében hosszú fülbevalók csilingeltek, karjain karkötők csörögtek, szemszínéhez illeszkedő mélyzöld ruháját hosszú, csillagokkal díszített bíbor palást takarta. Előkelő és vonzó megjelenése mágnesként vonzott minden tekintetet.
Tika mindenütt feltűnt, bársonyos kacagását mindenütt hallani lehetett, mindenre figyelt, tekintete előtt semmi nem maradt rejtve. Vendégeivel nagyon figyelmesen viselkedett: mindenkihez volt egy-két nyájas szava, érdeklődött, minden megfelelő-e, mindennel meg vannak-e elégedve, van-e valami különleges kívánságuk.
Az inasok seregét egy-egy apró – szinte észre sem vehető pillantással, fejbiccentéssel igazgatta, s ők fenntartás nélkül azonnal engedelmeskedtek. Tudták a dolgukat. Tika parancsolt, kért, kedveskedett, hízelgett, dicsért vagy dorgált, – Tőle mindenki megkapta azt, ami járt neki.
Tika – miután a földszinti termekben mindent ellenőrzött – az üveglifttel felment az emeletre, ahol a mozi termek, edzőtermek, a szauna és az uszoda kapott helyet. Ahogy kisuhant a liftből – palástja elegánsan úszott utána – egy, a mozi előterében beszélgető gyerekcsoportra lett figyelmes.
Négyen voltak, olyan 15-16 éves formák, két fiú és egy lány, s egy tőlük jóval kisebb, szőke, hosszú hajú kislány – mint kiderült: egyikük húga, kit a szülők, akik nem udtak eljönni bálba a „nagytesó” felügyeletére bíztak. Képzelhetitek mekkora öröm….
Nos: kezükben a maradék pattogatott kukoricával, chips-el és üdítővel ültek és az imént látott filmről beszélgettek. Kristóf, a „nagytesó” , egy jóképű szőke srác szólt éppen:
– Nem volt rossz film, de ezt már olyan sokszor láttam: a jó legyőzi a gonoszt, a szerelmes pár összeölelkezik, csók, happy end…
Tomi ránevetett:
– Miért? Néztünk volna inkább egy világvége hangulatú filmet, ahol mindenki meghal vagy szörnyeteggé változik, a film vége pedig olyan reménytelen és sötét?
– Nem, nem… azokat ki nem állhatom. – felelte Kristóf. De akkor is fáraszt és untat ez a sablonos happy end… a valóság sokszor nem is ilyen…
– Nem is tudom – szólt Nati. Nekem nincs bajom egy kis romantikával. Érdemes a szépséget észrevenni a dolgokban…
Ekkor odalépett hozzájuk Tika:
– Kedves barátaim, remélem jól érzitek magatokat nálam? Mozi után mit szólnátok egy uszodához? Az most épp üres. Pezsgőfürdő, szolárium, szauna… A szekrényekben mindent megtaláltok: fürdőruha, köntös, törölköző! Küldök pár fürdőszolgát is, tőlük bármit kérhettek!
A fiatalok szeme felcsillant:
– Remek, remek, mehetünk! – s Tika már terelte is a csapatot a mozaikcsempés uszoda felé. Feszített tükrű medence, színes heverő-ágyak, halk zene, gurulós kocsikon enni-inni való, koktélok…
– Ez pazar! Jó lesz! – nyugtázta tömören és elégedetten Tomi a rájuk váró élményeket. A fiatalok gyorsan elfoglalták a padokat, s még örültek is, hogy Blankát – Kristóf húgát -, biztonságban magára hagyhatták a gyermekmedence mellett. Tika a mobilján még gyorsan odarendelt két fürdőszolgát, még fülelt a nevető, kiabáló hangokra, majd elégedetten távozott.
A lifthez sietett, s lefelé, a pincébe ment. Fáradtnak érezte magát, de ezt a világért sem mutatta volna senkinek. Pedig egyre gyakrabban ragadta magával ez az érzés, de pontosan tudta: hatalma fenntartásának egyetlen kulcsa, hogy a látszatot megőrizze. Csak a mindig üde, mindig megnyerő, mindig határozott, mindig céltudatos Tika maradhat Vida Loca első számú embere, az aki képes megteremteni és odaadni mindent, amire ebben a városban az emberek valaha is vágytak. Ebben minden másodpercben biztos volt, s pontosan tudta azt is, hogy az odafent ünneplő tömegnek erre a Tikára van szüksége.
Érdekes: Tikának népes személyzete volt, de közülük senki nem tudta volna megmondani, hogy az Úrnő mit keres – és pláne mit csinál egyre gyakrabban a palota pincéjében? Ide – akár hosszabb, akár rövidebb időre, de mindig egyedül jött. A mobilját már a liftben kikapcsolta, s leérve az itt kialakított dolgozószobája felé indult. Belépve elzavarta a hozzá dörgölődző macskákat, kutyáit leparancsolta a fotelekből, s átviharozva a pazarul berendezett szobákon tikos gardróbja felé, melyet egy, a nyakláncán függő kicsiny bronzkulcs nyitott.
El kell mondanunk, hogy ezt a dolgozószobát a föld valamennyi politikusa, kutatója, vagy titkos ügynöke egyaránt irigyelte volna.
A legmodernebb kijelzők, műholdas rendszerek, kibernetikai és információ-feldolgozó eszközök teljes tárháza mellett a falakon futó szekrényekben ősrégi könyvek, fóliánsok, tekercsek. Lexikonok tömkelege, tucatnyi különleges szobor, s megannyi érdekes festmény szerte a falakon. A monitorokból álló falra tekintve látni lehetett az egész várost – VidaLoca szomorú, éjszakai fényeit.
Ha valaki ide belépett volna menthetetlenül az az érzése támad, mintha valaki a világ – és benne minden ember – teljes ellenőrzésére, megfigyelésére rendezkedett volna itt be… Tika odasietett az egyik kép mögött elrejtett trezorjához, kinyitotta, s elővett egy gyönyörű karkötőt, aranyszíján villódzó gombokkal. Visszament a folyosóra, és sorban megérintette a kijelzőket…
Mirelle hercegnő fel sem figyelt a csikorgó fémek nyikorgására, ahogy a börtön feltárult. Tika közelebb jött, amennyire csak tehette. A szoba belső ajtaját azonban ő sem tudta kinyitni. Egy ősi rácsos ablakú tölgyfa ajtó neki is útját állta. Valami olyan varázslat védte, melyet a legmodernebb technikával sem tudott feltörni, így hát körbezárta. Betekintve látta, amint a Hercegnő kezében könyvvel, fehér, földig érő ruhájában üldögélve olvasott egy régi pamlagon. „Kortalan, tiszta, érinthetetlen” – leginkább ezek jutottak Tika eszébe most is, mint mindig, mikor Mirelle-re tekintett. Benne látta mindazt, mit életében mindig is szeretett volna, de sosem tudott elérni.
Játssz nekem! Kérlek játssz! – mondta szárazon, halkan, miközben szemét behunyva fáradtan és kimerülten leült az ajtó tövébe.
Mirelle nem szólt egy szót sem. Szelíden mosolygott miközben csendben leült a szobában lévő elegáns zongorához. Játszani kezdett, s ebben a játékban maga az élet szabadult fel.
Egyszerre öltött testet a belső csend, a megtörhetetlen öröm, a tökéletesség harmóniába rendezett szabadsága, s mindez könnyed rezgésével betöltötte a teret. Igen Barátaink, biztosan kitaláltátok: Tika itt tartotta fogva Mirelle-t, a hercegnőt, kire sokan már csak a mende-mondákból emlékeztek, s az Ő játékból merítette erejét. Ezt a játékot elrabolva, a hercegnő zenéjét hallgatva töltődött fel, mert csak így volt képes arra, hogy a szabadság és a tökéletesség látszatát a palotában fenntartsa. Tika soha nem tudta ilyenkor meddig játszik neki Mirelle, aki mindezt önszántából, Tika kérése nélkül is bármikor, bárkinek megtette volna.
Lehetett pár perc, lehetett akár több óra – az idő ilyenkor megszűnt létezni. De bármennyi telt is el, Tika pihenten, feltöltődve ébredt. Ilyenkor kisietett a nagy, fehér ajtót gondosan ismét lezárta a legmodernebb zsilipekkel, majd karkötőjén beállította a zár biztonsági kódját. A reteszen még visszanézett és halkan, de határozottan ennyit mondott: Ugye tudod, hogy soha nem engedhetlek szabadon?
A hercegnő nem válaszolt. Mirelle a muzsikájának erejéből fakadó szabadságot időtlennek és korlátok nélkül valónak élte meg. Miután ezzel végzett Tika felliftezett a középső nagy bálterembe, ahol a tánc, a zene, kiabálás, nevetgélés és a jókedv zsivaja töltötte be a fényűzően kivilágított teret. Bárónőhöz méltón bevonult, s előkelően helyet foglalt egy trónusnak is beillő fotelben. Abban a pillanatban többen indultak felé a vendégseregből. Hízelegve hajoltak meg előtte, egy férfi letérdelve így bókolt:
– Úrnőm, már hiányoltunk! Mond, merre jártál oly sokáig?
Felpattant, s egy arra haladó inas tálcájáról két pezsgőspoharat leemelve az egyiket Tika kezébe adta, a másikat pedig magasba emelve így szólt:
– Igyunk mindannyian szeretett úrnőnk egészségére! A teremben éljenzés, üdvrivalgás, a zenekar tust húz, – amit Tika egyetlen kézmozdulattal csöndesített el, s így szólt:
– Én pedig ürítem poharam e sok kedves barátra, igyatok, mulassatok, táncoljatok. Ez a ti éjszakátok. Kívánom, hogy legyetek boldogok nálam, hogy megtaláljátok mindazt, amire szükségetek van, s hogy soha ne feledjetek el engem, úrnőtöket, az alázatos Tikát.
– Tika! Tika! Éljen Tika! – zengték kórusban az emberek, miközben a zenekar rázendített egy lendületes keringőre, s a férfi ki köszöntötte, a karjába kapta s az őket követő párok sokaságával együtt táncolva pörögtek-pörögtek körbe a parketten.
…folytatása következik
