Mayer Zsolt Simon: Körforgalom
A fekete puli minden nap ott csaholt a körforgalom zárta zöld szigeten, mint a marokba szorított szavak. Árnya szabadulni vágyó életeknek, akik minden nap végig vergődték görcsét az útnak.
Ki tudja, honnan szökött a dühös kis állat oda, milyen ösztön kergette nap, mint nap, hogy vicsorogva terelje a tehetetlenség zárt rendszerében gőzölgő gépeket?
Önmaga körül keringve,táncolva, taposva ki a park virágait. Lógtak ragacsos loboncán földdarabok, pókok és meglepett bogarak, faháncsszilánkok, letöredezett szirmok, porzók, termők.
Terel, csak terel, csak terel. Izgága törvénye ő a létezésnek. Pörgése forgásunk, nyája vagyunk az egyetlen, mindent fölülíró, húsba tömött morál őrületének. Gyönyörű kis állat, megszökött talán hazulról, és most egy pattogó izomcsomóba sűrűsödve hajt minket előre. A lényeg, hogy ne veszítsen szem elől. Figyel, éber, les, és harapna. Agyarán megvillan a fehéren lobogó Nap sugara. Fia ő az égi királynak, teremtménye és önmaga. A fehér mag fekete húsba öltözött.
Nyaralni megyünk… talán Balatonra… nem is tudom… Célunk, otthonunk lett az út, sehol meg nem állva. Ragadozó kamionok és dagadt buszok előtt kullogunk fújtatva. Tragacsunk szörcsög, dugattyúi fáradtan nyögve nyiszorognak. A technika csak pótlék azonban, valójában szívverésünk hajtja kicsi kocsink, az anyagot nyomja előre, böhöm betonkeverőket és begörcsölt farkú sportkocsikat követve.
Kevés a levegőnk. Izzik az ég, az ablakot leeresztem, könyököm kidugom. Úgy kitárnám már a karom valami zúgó viharnak! Rám dudálnak. Túl sok helyet foglalok. Sok mindenünk elkallódott. A monitor mögé bújtak álmaink, rejtegetik a nyitott fájlok, ha keresem, közöttük ugrálnak, játszanak. Emlékeim, az övék és az enyém lett. Közös ég! … ugyan… Kattintgatunk egyik után a másikra. Ne még, ne még! Had harcoljunk kicsit, hiába, reszketve! Lepedék a mellkasomon, ezen keresztül lélegzem.
A mellékutcákban, a Körúton, a Vácin, a Józsefvárosban, a Ferencvárosban, lenn Szolnokon, sokan állnak sorba.
Hajléktalanok kocogtatják bambán a kiszürcsölt üvegeket.
Erika egyedül, divatosan.
Szutykos körmein vörös lakk ragyog.
A Hárpiában ücsörgött, bort és kávét ivott, most boldog.
Megkapta az értesítőt végre, szeptemberben várják az ortopédián. Az nagyon jó! Addig lehet, hogy élve marad! Addig fájhat, recseghet, nyöszöröghet éjszakáiban. Sírva, a hulla szeretőt ölelve a múlhatatlan vágyban. Simogatja bőgve a magános görbe csontokat, saját üresre kopott csípejét, és fonódik össze véle, álmaival egy örök szerelemnek.
– Hiába, mondta éppen ő a szemetes konténerről lemászva, – egyszerűen imádok élni! – és mosolyog. Olyan kedves! Huszonévet ült, gyilkosságért. Összeszőve egy életbe és halálba imádottjával és áldozatával teng még egy kicsit közöttünk.
Fordított menet. Amonnan dől elő az élet, bosszút állni a halálon. A kereket pördítik, tengelye körül forgunk egymás bűvöletében. Átadták kincseinket a mulandóságnak mágusaink, erdőt, mezőt, tavat, földeket markolva finom, márvány ujjaik között.
Mint az összegyűlt álmok, szemeink. Csontmederbe zárt tavak. Látomásaink, látszataink homlokcsontunk mögé tapadva, hiába dörzsölöd őket, ráncaidba kapaszkodnak, összekeverednek a kosz szemcsékkel, amit arcunkba szórtak a teherautók kerekei.
Gyerekeim arcát törölgeti a feleségem. Dühösen, sírva, kacagva tisztogatja, eteti őket. A hátsó ülésen dülöngélnek, összeborulnak, nevetgélnek, könynyeznek. Ó, olyan egyszerű minden csoda!
Elöl ülve szorongatom a kormánykereket. Körbe, körbe haladunk. Azt mondják az okosok, hogy ez az előre, de nekem feltűnnek mindig ugyanazok a tájak, fák, messzi házak, arcok. Most utolsó vagyok, ám ha a legelsőhöz viszonyítok, aki mögöttem tülkől, őt is megelőztem. Akik előbb jöttek, mögém kerülnek, fújolnak, fütyülnek. Érdektelenek. Ismerem már rendszámaikat, jeleiket. Előzni nem lehet.Tódul befelé az áradat, és egymást taszigálja el mindenik a kijárattól. Egyik sem az én utam.
A francba! Nem látom a táblám, ami útba igazítana. Semmi nem jelzi, merre tovább. Pörgök a sziget körül, amin ugrálva a kis puli tereli a tehetetlen áradatot. Szabadulnék már! Hová vezet az utam?
Házunkba lassan költözött a nyomor. Televíziónk nincsen, tehát gazdagok vagyunk, mégis. Nem tündökölnek nekünk forradalmár sómenek. Na, jó, helyette van a net. Választhatunk maya szikrázó arcai közül.Benne foglalva az írás,magunk. Mint a hatalom gyűrűjébe, világít tüzünkbe, egónkba hajítva az üzenet. Minden információszemcse, amit szórnak ránk uraink, az égiek, hatalom az anyag , az energiává bomló hús felett.
Matéria, és antimatéria, gondolatok vagyunk. Szívünkben gyűlnek javaink, mint csorba fogban az idegen anyag. Gazdagodunk. Több a szó, több az arany, több a szeretet, több a gyűlölet, több a fegyver. Keleten növekszik fölénk az új civilizáció, felfegyverkezve. Szolgák és terroristák.
Van örökségünk az elmúlt századból is ám. Meddőségünk szégyenünkből való, mint egy világnézeti klub. Európa megöregedett, vele szívünk és akaratunk. Házunk falán kapirgál a szegénység, kétezerhét nyarán. Málassza vályogfalát viskónknak, rogyadoznak gerendáink.
Kislányomat beírattam az első ába. Büdös a metálvöröses kocsi lélegzete előttünk.
Nekidurvulok.
Hé! Mennénk nyaralni! Balatonraaaa! Hol a kijáratom?!
Tán fölfelé is mehetnénk… hm… a vízszintes síkon összezavarodtak az erővonalak. Oly sok, oly sok idő telt el mióta meghívást kaptunk szépséges csillagaink közé, bolyongva végtelen úton, hadak útján.
Most meg házmestereink között zörögve, technikai forradalmainkba gyömöszölve gyűrődünk egy azon életbe, egy tízmilliós halmazban.
Az öreg Berzeni Joachim pöfékel méhesében.
Maga sodorja jó szagú cigarettáit. Nádfonatú, pácolt, míves hintaszéke körül dönög az idő, lassulnak percei.
Márait, Hamvast olvas.
Újszövetséget.
A régit kerüli, a törvényt ismeri.
Mire megvénül, üldözői messze, halottak, betegen összetörve, félúton, vagy szétszórva bűnösen. Őt a kór nem gyűrte le. Sem testi, sem pedig nemzeti. Sziklaszilárd volt mindig. Gyermekei más városokba mentek el, de hűségesek. Miként asszonya is. Ó, azok a hosszú évek együtt! Hitet, pénzt, betűket számolva újra és újra át. A közösnek adva hitét, szavait, vagyonát.
Lehunyt pillái mögött fényesség magja bomlik, növeszt hajtást, szárat, levelet, bontja szirmait. Szép, jaj, de szép fényessége! Nem múlik el, kékesen, aranyosan hozza örök virágait, nem menekülhet már Joachim. Hiába már, a szerelem befonta rég szívét, hiába bújt, az ős átok hozta örökségét idáig el… Hátravetett fejjel ül, fehér hajába levélke hullt, körülötte döngenek méhei. Már hideg homlokát simogatják a pergő szárnyacskák…
Fehér az idő, mint a tej.
Jó írni délelőtt, hallgatnia a fiatal, még eleven Cseh Tamást.
Prücskeim körülettem muzsikálnak, fagylaltról és szamócáról énekelnek.
Édes piros lé csorog le állukon.
Milyen szépek!
Anya fagylalttortát készít Dörmögő születésnapjára, aminek megünneplését a kórház miatt későbbre hagytunk. Már egy hónapja, bizony egy hónapja volt neki! Öt volt éppen a kölök május tizedikén. Bivaly gyerek ám! Öt esztendeje csusszant ki a kucorgós melegből, és bőgte el magát éppen úgy, mint a kis bika, de tágra nyílt szemmel csodálkozva is.
Azóta csak csodálkozik, kerek szemekkel. Mindent megismerni, mindent! Az első akit meglátott, az anyája arca, és azonmód elmosolyintotta magát. És azóta csak mosolyog rajta csüngve. A születésnap most elmaradt, betegség, hó végi izgalom. Anya június tizenharmadikán kórházba megy megint. Hála Istennek, az Amerikai úton a professzor kizárta sclerosist, de azért mégis, ott a siringomyelia. És lassabban is ír, csúnyábban is, anya. Jó ideje nem tanít, a vacak buszon nem zötykölődik az iskolába igyekezvén.
A vad tündér, forogva danol, pamutos szőke haja csupa ragacs, szája fülig ér, ahogy szokott, teljes hangerővel kiabál, énekel és eszik egyszerre, és mindent persze el is táncol. Csodálatos palotákat épít, mellette szanaszét a festékek halma, rajzlapok, könyvek földön, pár ecsetvonás után a kertbe szalad, egy meghatározhatatlan energia bűvöletében. Zsófia lányom, besorolhatatlan álom, csuda sejtésekkel látja a világot, ám önmagát megtalálnia sokkal nehezebb feladat lesz majd.
Ó, a szamóca saját, hát persze! A mi kertünkből való. Megkóstolták levelét csigabigák,nedvét kortyolták apró hangyák.
Bámulatos kutyáink napról napra ügyesednek, a világ gyöngyei. Morzsika kiváló harcos, de rászokott a kerti varangyok mérgére, ügyelni kell rá nehogy túlzásba vigye. Naphosszat kergetőzik az ugri néppel, és pofáján habzik azok nyála, mintha valami manóféle paripa tajtékozna.
Fáink virágoznak már, zöldülnek, teljesednek. Csak a kicsi eperfa erőlködik. Hiába, fiatalka még, és a gyökere is eltörött, amikor átültettem. Rossz helyre nőtt, más helyre kellett telepítenem. Picurka levélkéket hozott, ezekkel él, óvatosan, gyöngén, de él.
A két diófa, amiket tavaly raktam a kertünk közepibe, a mogyorók, a bodzák és a szilvafák fiatalon is dúsak, várják türelmetlen gyermekeiket, követelőznek, mint haragvó zöld tündetitánok, vagy akaratosan csalfa nimfák. Az almácska viszont beteg. Hiába nőt mellé cickafark és lándzsás útifű. Vagy éppen ezért? Hiszen együtt nő fel minden élet,egymásért vannak, vagyunk. Itt méreg sohasem gyilkolt dagadt hernyókat, fojtott meg tetveket, hangyát, bogarat.
Anya tizenharmadikán megy a szegedi klinikára. Áhh, végigcsináljuk ezt is! Házunkon kaparász a szegénység. Vályogfalunk darabjai megunták egymást, távolodnak, közöttük szélesednek a repedések. Ügyetlen vagyok, és ha este hazabotorkálok, már nem ezen jár az eszem. Csinálni kell, csinálni, no! Csak az ezerötszázlépcső száraz cementje kiitta combjaimból az erőt. Néha arra ébredek, hogy eres vádlim görcsbe rándul, nem tud pihenni a testem. A metálvörös terepjáró előttünk tűrhetetlen akarattal kering körbe.
Azt hiszi, ez jó.
A sofőr erős ember, a jelen gyermeke.
Fülére nőtt mobilkullanccsal, szája automatice széthúzva, villog porcelánprotézise. Ó, vagy nem is az, miért lenne pótlék benne bármi! Ő valódi, benne minden valós, de semmi nem igaz.
Hiszen vitaminokon és kiegészítő tápanyagokon nőtt fel, tápszereken, benne minden eredeti még, csontjai fényesre sikálva, rajtuk a szövetek rendben, feszesen, megfelelő mennyiségben némi zsír, izmai lazán sodródva egymásban, feszülnek, villámgyorsan ha kell ütni, markolni, kijelölt utat mutatnia tömegnek. Frizurája rövid, ápolt.
Mondanivalója mindig van, intézni kell a világ dolgait őneki.
Mindent tud.
Párt-és pénzügyekben kompatibilis.
Dörmögő, fiam, hosszas előkészület után befejezte fő művét. Nagy munka volt! Papír, vízfesték. A föld országai, közöttük a Lánchíd ível át, mint a Mindenséget ölelő szivárvány. „A nép az őskollektívum… a nép nem kései, úgynevezett fejlődés eredménye, hanem elsődleges élettény.” Hoppá! A metálvörös terepjáró valahol lelépett. Nagyszerű! Ők mindig megtalálják a kijáratot jobb vagy balfelé. Könnyen járható utak.
Csak mi nem, mi nem találjuk! Élhetetlenek vagyunk. Közel jár nálunk a halál. Ügyes halál, szép halál, jó halál. Az összenőtt világ. Szövetekként nőttünk egymásba, sejthalmazok, kinek mit sorol ki a törvény, mely helyet. Blaskó Alexander előttünk esett össze. A lépcsőre rogyott a beteg test. Az emlékezet, hogy besúgó voltál, Alexander, kiszívta belőled az életet.
Fáradt maradsz mindig, a túlvilág tompa vágyai közé veszve, hiszen a bűn súlya alól nem léphetsz ki. Tény, hogy az elsődleges cél nem a besúgás maga, azaz az információszerzés volt, hanem a kór terjesztése.
A társadalomban sebeket felszakítani, azokat megfertőzni, titkos labóratoriumokban főzött, összekutyult szennyes betegségeket gyógyszerként adagolni, a sebek váladékát, gennyét szétkenni, a fertőzött vért összegyűjteni, leadni, gondosan kategorizálni, megfelelő helyen tárolni, fajta, származás szerint.
Mi, akik kívülről nem láthattunk be a titokzatos világba, csak a gőgös übermorálban húztuk az orrunkat, nem ismerve föl, micsoda áldozatai az általunk lenézett ügynökök annak a rendszernek, amiből igyekeztünk a legtöbbet kifacsarni. Beteggé tesz az árulás. Idegenné. Leszel munkás, vagy filmrendező, minden egy.
Hiába ugrasz ki az ablakon… vagy löktek?….nem halnak veled emlékeid. Velük bolyongasz, egymásba kapaszkodtok , míg az idő fel nem oldoz, áldozataid nem engednek el. Nem engednek el, mert te vagy, aki igazolhatja őket. Igazságuk, harcuk, ártatlanságuk, te igazolod.
A rendszer, a szervezet bűneit te igazolod…akkor is, ha megfordul a rend. Te igazolod majd az új rendszer bűneit, rád hivatkoznak majd.
Téged sem engednének el, ha te vetetted volna magad az űrbe.
Menekülve, hívén messzi csillagokat, hol megint találkozhatsz az ártatlanság hercegével. Mégis, barátom, halott maradsz. Minden tudásod érvénytelenné válva, mint egyetlen elektromos rezdülés, vagy időtlenül apró, észre nem vehető halott, seb gondolataiban az élőknek.
Áldozataid soha nem engednek el, bennük maradsz, belőled élnek majd, a te létezésed magyarázza majd tetteik, és igazolja majd ártatlanságuk.
És ha nem is halsz meg?
Ne keríts ostobán igazságot tetteid köré!
Nem lényeges, igazán!
Melyik oldalon állsz? Ugyan már!
De vigyázz, ki kell várnod, hogy jó legyen kapott helyed! Ha nincsen szerencséd most, lesz majd, és ártatlanodhatsz is. Bűneid megbocsájtják… de létezésed sohasem. Talán újra bevonnak téged, feladatod beteljesíteni, új erő, új, boldog ország.Mindig,ismétlem,mindig szükség lehet rád.
A szervezet nem rendszerfüggő, viszont a rendszerek szervezetfüggőek. A hatalom függvénye önnön árnyékának. Látod, ismétlem, mindig, „ezt fontos megjegyezned, mert segít a tájékozódásban”, a hatalom gyökere az emberiség kollektív tudatának árnyéka.
Blaskó Alexander is meghalt hát.
Hajnalban rátettem kezem az öltözőszekrényre, amelyben koszos, mezítelen ruhái lógtak, és bocsánatot kértem tőle, amiért megrúgtam, üvöltve szenvedését és szégyenét, és megbocsátottam neki.
Talán könnyebb lesz, magában meglepődve test nélkül, érzésként, szenvedélyként, gondolatként létezni csak, emlékként, fáradt, könnytelen emlékként?
Kiszáradva, mint a halott folyómeder, amiben csupasz kavicsok rogytak egymásra, és súlyuk elviselhetetlen terhek, csak az elmúlás ígérete ad megkönnyebbülést. Lassú gyötrelem ez, de minden megbocsájtó szó segít, oldja a szenvedést. Minden bocsánatkérés fölemel!…
Talán… talán… talán Utunk nem érhet véget még, ha közelébb is a halál, mint korábban. Ott hátul a családom, kislányom, kisfiam, Anya.
Velük megyek körbe, együtt vagyunk.
Előttünk, utánunk döcögnek a többiek. Szidnak minket, egymást, magukat, mosolyognak. Minket nem csak a vér köt össze.
Minket összeköt emberségünk.
Minket összekapcsol istenségünk. De mi lesz, ha itt a vég, és nem pöröghetünk tovább ebben az álomban?
A kijáratot nem találom, élhetetlen vagyok. Nem ebből a világból való. De itt vagyok, bezárult körülöttem a kör. Van, aki otthonra talált itt, ez által van. Léte körben szaladgál, önmagát fogva körré. Van, aki szenved, de mosolyog. Van, aki szenved, és egyáltalán nem mosolyog.
Utcakővel dobál vagy imádkozik. Nekem már nincsenek ilyen fegyvereim. Kislányom a Világon túli tulipános hegyeket festette meg.
– Ugye elmegyünk oda, apa!? – kérdezte tőlem, fejecskéjét félrehajtotta, suba sörénye félrehullt szép homlokáról, sugaras szíve mosolygott arcán, és ebben a sugaracskában ragyogott fel az én szívem is.
– Ez biztos, való! Nincsen benne kétség! – válaszoltam én, oly könnyed bizalommal.
Bumm! Fölforrt a víz!
Füstöl a motorház!
Na, most mi lesz!? Dudál mindenki eszeveszetten, „barom, hülye, takony, a haladás ellenségei, hazaárulók, az ilyenek miatt nem jutunk semmire,” üvöltenek, sápítoznak a kerengőtársak.
Hát akkor próbálkozzunk csak… Kinyitom az ajtót, kiszállanék. Nyújtom a lábam, ám a bugyogó aszfalt egyre messzebb.
Minden, minden egyre messzebb!
Hátraszólok. Nédmáháthé, Anya!
Tündércsillagjaim!
Röpülünk!
