Héty Péter: Vágyból születik, porrá lesz…
The Room, azaz A szoba címmel került bemutatásra egy új film, bár ezzel a címmel korábban számos más mozit is láthattunk már. Francia horror filmként került forgalomba, de ez azért némi túlzás, talán a misztikus sci-fi thriller meghatározás jobban illett volna rá. A szoba alapötlete eszünkbe juttatja Tarkovszkij Sztalkerének „komnatáját”, amit az író-rendező Christian Volckman talán tényleg onnan emelt el. Viszont egész más jellegű alkotással állunk szemben, valóban egy olykor talán ijesztő, csavaros sztori, de alkalmat ad mélyebb gondolatok megfogalmazására is, maradandó nyomot hagy a nézőben. (Spoiler!)
Kate (Olga Kurylenko) és Matt (Kevin Janssens) harmincas fiatal párként úgy dönt, hogy elhagyja a várost, és vesz egy nagy házat vidéken. Nem sokkal költözésük után rejtett szobát fedeznek fel, amely képes teljesíteni minden kimondott vágyukat. Új életük valódi mese lesz, házukat el sem hagyják. Kate és Matt engedelmeskednek minden kísértésnek, amelyet a szoba kínál nekik, hegyekben áll a pénz és más dolgok, melyektől a boldogságukat remélik. A „vonzás örvénye” beszippantja őket. Végül egy gyermek is megjelenik – mely korábban nem jött össze a párnak –, ám nem természetes úton, hanem azt is „készen” kapják, a természetesség mellőzésével. A látszólagos éden mögött azonban árnyék jelenik meg, először egy régi gyilkossági történettel, mely lassan párhuzamba áll saját történetükkel, majd az is kiderül, hogy minden teljesült kívánság a házon kívül pillanatok alatt elöregszik, elporlad, semmivé lesz. Ezekből kerekedik ki, gyorsul fel az izgalmas, egy bizonyos ponton még nehezen is lekövethető (vágy és valóság egymásba fonódik) cselekmény.
A pár jól jeleníti meg egy felől a gondolkodó, kutakodó férfias, másfelől az érzelmek alapján gyanútlanabbul, őszintén közelítő női aspektusát a rejtély viszonylatában. Ugyanakkor lehet azonosulni a gyermekkel is, mely gyanútlanul az ő kívánságuk, vágyuk eredményeként jelenik meg, ahogy mindenki, ki e sorokat olvassa, vagy a filmet nézi. A szülők aspektusából megjelenik még az önfeláldozás kérdése is, a beteljesültnek látszó vágy iránt, ahogy ez az életben megalkotott dolgainkkal kapcsolatosan valóban ott van mindennapjainkban. Ugyanakkor a szülők oltalma ellenére fiuk is szembesül vele, hogy bezárt gyermeki világának, a háznak az elhagyásával a pusztulás vár rá. Ez először a régebbi gyilkossági esethez hasonló szituációban a teremtő iránti dühbe torkollik (lásd kamasz kor).
A mulandóság tudatát valóban nem könnyű hétköznapi szinten feldolgozni. Beszédes a kultikus John Doe név megjelenése is, melyet az átlagos, vagy éppen ismeretlen személy jelölésére szoktak használni, de utalhat Frank Capra emlékezetes filmjének (Az utca embere 1941) főszereplőjére is, aki egyszerűségében mindent jobban átlát. Maga a történet drámai pillanatokon keresztül megnyugtató végkifejlethez vezet ugyan, de mindenkiben ott marad a számtalan kérdőjel, melyeket felvet a történet saját sorsunk, világlátásunk tekintetében. Ettől kiemelkedőbb alkotás ez, a sok más mai műhöz viszonyítva. Némi kritikaként elmondható, hogy talán már korábbi ponton is felmerülhetett a nézőben az a végkifejlet, melyhez a konfliktusok után érünk el. Viszont ez is jól példázza, hogy mennyire el tud rajtunk uralkodni a vágy, hogy hátha mégsem, vagy legalább saját falaink közé zárva… de végül úgy sem. Mert minden, ami vágyból születik porrá lesz. Még a „vonzás örvénye” is porba hull. Marad a természetesség, a sors türelmes, bölcs elfogadása, mint a lehetséges út, amely a film utolsó jelenetei alapján visszaigazolást is nyer.
