Grócz Attila: Áramlás
– szerelem-vers földnek, égnek köz-helyek és köz-pontok nélkül –
egyetlen ölelésben vedlik tízezer éves lélek – kéreg felszisszennek a tágra nyílt pupillák a lét
tisztaságától dagadó tüdővel hasítjuk telt-fehér felhők peremét szemeinkből a Nap ragyog
vállainkból sudár szárnyak nyílnak ujjainkból egek forrása ered míg lépteinkből pattanó eső-
erdők forró párája tölt ki minden minden teret az idők alatt mögött az előtt és felett a benne
a midig benne az örök pillanatban a mindig-mostban a nyíló csak egyre nyíló folyton táguló
verőér-erőterek lüktető mámorában a megsemmisülés határán túlról visszatekintő üd-
vösségcseppek gyöngy sikolyában halkul az érintés ereje hangrobbanásban szakad fel a vágy
hívószava egyetlen mindenség-szimfónia az óceán hullámának ritmusába olvad a szív lótuszán
alágördülő harmatcsepp erejében megcsillanó csend illata táncának lágyságában
a csillag-rend tükröződő szavainak szárnycsapása túlcsordulva a test bíbor kelyhein az át-
kelés pillanatában a retinába égetett hídra feszülve emlék-tudatával a felismerés axiómájában
oldódik a megsemmisülés égető újjászületésének valóságcseppje túl a megismerés határán
kezünkben az egyetlen, mi értelmet ad a megismerhetetlennek mi a legtöbb
szerelem igen szerelem az egyetlen szerelem
mely az öröklét boldogság-kontinuumában
tízezer fokon olvad benned-bennem
eggyé
