Grócz Attila: Whiplash* Avagy történet a kezében ostort tartó szeráfról
–„Elmeséltem már neked, hogy hogyan lett Charlie Parkerből az, aki, ugye?
– Joe Jones hozzávágott egy cint.
– Pontosan. Charlie Parker, az ügyesen szaxizó kölyök kiállt egy impró versenyen, de elcseszte.
Jones kis híján lefejezte érte. Leröhögték a színpadról. Aznap este sírva aludt el, de másnap reggel mit csinált? Gyakorolt, gyakorolt, gyakorolt és csak egy cél lebegett előtte: hogy soha többé ne nevessék ki. Egy évvel később visszament a Reno-ba, kiállt a színpadra és elfújt egy olyan kibaszott szólót, amilyet még nem hallott a világ. Tegyük fel, hogy Jones akkor este csak annyit mond: „…á, semmi gond Charlie, …ez, ez egész jó volt…” Charlie erre azt gondolta volna: „Á, baszki, egész jó voltam.” …És itt a vége. Nem lesz Madár… Számomra ez egy igazi tragédia. De a világ ma pont ezt akarja.”
… belép, zakóját kisimítva a fogasra helyezi, leül, halkan sírni kezd, s közben egy szék a falhoz repül. … s aki most mindezt a morál szemszögéből vizsgálja, az igen, felemelt kezekkel kiált az egekbe, s azt harsogja: „Na de micsoda arrogancia ez? Micsoda módszer? Hogy gondolja, hogy ezt megengedheti magának? Hát … hát mindennek van határa, kérem! Ön elmebeteg! Ön pszichésen beteg, Mr. Fletcher! Vizsgálatot követelek! Bizottságot! Eljárást! Azonnal, érti? Haladéktalanul!
Még ma! Még ma!” – s mindeközben ebben az Ő nagy harsogásában észre sem veszi, hogy egész létével a Tévedésben áll, s hogy lelke hallhatatlan részéből mindörökre tovaszállt egy Madár… (Zárójelben: ez a kvalitás-karakter nem új keletű: kétezer éve a téren állt, a tömegben, ugyan ezzel a vehemenciával, csak akkor azt harsogta: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”) …viszont aki képes mindezt egy más – mondjuk így: lágyan emelkedett szemszögből vizsgálni, az alig láthatóan, – inkább belül –, csendesen elmosolyodik, felidéz egy régi intést: „Legyetek tökéletesek, miként az én mennyei Atyám tökéletes.”, s csak annyit mond: „Igen. Tökéletes.” Majd egy kopott fotelben üldögélve feltesz egy régi-régi Charlie Parker lemezt…
… mivel az Abszolútumnak – bármely módon nyilatkozik is meg egyetlen, csupán egyetlen attribútuma létezik, s ez a Tökéletes. Nincs benne törés – e helyett szimmetrikus. Amit ural és amit megnyilvánít az a rend, tehát ritmusa van, aritmetikája melyben minden pontosan harmóniában, azaz a helyén van. A világ, a Létezés szellemi egzisztenciájának alapállása, ritmusa, rezgésszáma rendezett. Azaz: Tökéletes. Nem, nem „egész jó”, nem viszonylag pontos, hanem: Tökéletes.
…mert a történet, amiről itt szó van kérem az nem más, nem több, vagy kevesebb, mint az Abszolútum realizálása. A kérdés kérem nem morális, nem pszichológiai, hanem szakrális, azaz metafizikai. A problematika, amit Chazelle filmje felvet nem pedagógiai, hanem realizációs. Hogy minek a realizációja? A Létezés magasabb, – nem, nem: még magasabb, – nem, ez sem: legmagasabb rezgésének, azaz a Tökéletes elérésének realizációja. Morál? Pszichológia? Ugyan már! Piha!
Mondtuk: akik a helyzetet így értékelik azok a lelkileg szegények kérem, kiknek léte a langyos középszerben áll, azaz a Tévedésben egzisztálnak és felháborodva követelnek vizsgálatot, eljárást, megfeszítést, – hogy aztán a történet végén, mikor a szeráfok példának okáért egy dobszóló hibátlan ritmusában adják hírül a Jóisten megnyilvánulását – mert igen, kérem, a szeráfok nem csak trombitán játszanak –, tehát amikor a Jóisten megnyilatkozik nekik ott állnak tátott szájjal, értetlenül bámulnak a Mennyország kapuja előtt, s csak annyit képesek mondani: „…hm, egész jó…” „…de a világ ma pont ezt akarja. Csodálkoznak, hogy haldoklik a jazz. Hidd csak el, hogy minden „Starbuks jazz album” ékes bizonyíték arra, hogy nincs még egy olyan kártékony kifejezés a nyelvünkben, mint az: egész jó.”
…nem tudom ki hogy van vele, de személy szerint nekem ez az egész jó nem kell. Ez kevés. Több kell: a Tökéletes. Szóval elhiszem kérem, hogy fasza dolog a Starbuks album, tényleg, – de mit ér, ha serceg. Inkább kimoccanok saját – lelki – konzum ritmusomból és elkezdek gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Legalább is nem várnám meg, hogy a kerub belépjen az ajtón, zakóját a fogasra helyezze és kezében az ostort csapkodni kezdje…
*whiplash – ostorcsapás
