Hermann Hesse: Demian
„Az orfikus teremtésmítoszokban gyakran jelenik meg a világ születését jelképező világtojás, rajta a négyszer körbetekeredő kígyóval. A világtojást a végtelen kozmikus tér közepén őrizték, amely minden eljövendő élet csíráját tartalmazta. E tojást a világ-óceán, a kozmikus vizek és az ősanyag, vagyis az anyag gyökere vette körül. Az élet szunnyadó, megfogant csírája a tojás nedvében volt, s az örök élet, a vizek fölött lebegő szellem költötte mindaddig, amíg az élet megnyilvánulásának ideje el nem érkezett. A világtojásból az új isten, Fánész született meg. Az anyag, amellyel „az önmagától született” teremteni tudott, már adott volt. A tojáshéj alsó feléből a föld teremtetett, a felső feléből pedig a mennybolt és a csillagok. Az oltalmazó világkígyó az örökkévalóságot, az istenek idejét és a bölcsességet jelképezi, melyet az ősvíz, vagyis az élet vize őriz. Ezzel rokon szimbólum az ősvizeken úszó, minden eljövendő élet csíráját hordozó hajó vagy bárka.
1916-ban Jung megfestette a Systema mundi című mandalát, amelyen minden a tojásban lévő Fánészra mutat. Ez a motívum ihlette Hermann Hessét (1877-1962) Demian című regénye megírására (1919).”
„Nem nevezhetem magam beavatottnak. Kerestem és keresek még mindig, de már nem a csillagokban és a könyvekben: kezdem meghallani azokat a tanokat, amelyeket vérem susog. Történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek: esztelenség, zűrzavar, téboly és álom ízesíti, mint minden ember életét, aki nem akarja többé becsapni magát. Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud. Mindenki haláláig magával hordozza születése szennyét: az ősvilág nyálkáját és tojáshéját. Van, aki sohasem válik emberré: béka, gyík vagy hangya marad. Van aki félig ember, félig hal, de mindegyikük a természet emberteremtő kísérletezésének eredménye. Mindannyiunk eredete közös. Mindannyian ugyanabból a szakadékból jövünk, anyák méhéből, de kirepülve e mélységből mindenki saját egyéni céljai felé halad. Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.”
Hermann Hesse: Lépcsők
Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra…
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!



