Formák alkotása és lebontása
Az érdekes az, hogy semmit nem teremt a teremtője, aminek a megnyilvánulásait ne nézné érdeklődve.
Minden forma, ötlet és módszer egyszerre öncélú, görcsös csecsebecse, és a rajta kívülállóként megjelenített többi forma hatalmas erővel bíró támasztéka, fejlesztő és felszabadító eszköze – akkor is, ha látszólag a másik létezése ellen tör. Nincs, ami az Egész ellen tehetne. És az Egység céljai szempontjából minden működőképes modell rajzolatát megőrzi egy másik szintre helyezett kísérlet, cselekvéssorozat végrehajtásához.
A sok keresgélés, kiábrándult, vak zuhanás, bizonygatás vagy dicsőséggel teljes bizonyság
után elérkezhetünk a végső formákhoz, végidőkhöz… ami persze csak az elkülönült egyén
számára végső. Felismerhetjük, hogy minden szeretetteljes igazság iránti elkötelezett
keresésben minden tiszta módszer ugyanoda vezet:
A szellemet felhasználni arra, hogy önmaga által visszaolvadjon forrásába.
A lelket felhasználni önmaga visszaolvasztásához, magába a forrásába.
Az anyagot, a formát venni eszközül önmaga teremtőjébe való visszaépülésébe.
Nincs kivétel, minden kiáradást visszaolvadás követ. Minden létrehozott rendszerbe be van
építve az önmaga feloszlatására, vagy éppen továbbfejlesztésére alkalmas kioldópont. De
a tapasztalatok megőrzése szintjén nincs egy végső megsemmisülés. Minden, ami valaha
létrejöhetett, ütköztetve lett, párbeszédet folytatott, eltörölhetetlen lenyomatként megtalálható az Egészben.
Így a legnagyobb kegyelem ebben áll: a szellemi
alkotás számára nincs valós halál – az időszakos
megjelenítő közegnek, illuzórikusnak nincs helye
az öröklétben, az arról vagy állandó értékről alkotott
hamis képzeteknek nincs kegyelem, míg a valóság
tartalma bővül észleleteivel.
De a végső illúziók egyike a kegyelem: mert az örök Egységhez képest a hasadás állapotában, a tudástudatlanság viszonyában nincs más, csak szeretet és tévedés, és azok megnyilvánulási formái.
Ha nincs bűn, nincs megbocsátás. Ha nincs más a Forráson kívül, és ugyan mi is lehetne;
minden cseppje csak egy nézete lehet. Ha mindenben bizonyosak lehetünk, akkor láthatjuk,
hogy az Élet, a rendszer, ami fenntartja magát önmaga erejéből, abban nincs végzetes hiba.
Ha semmiben sem lehetünk bizonyosak, akkor elköteleződhetünk annak belátása mellett,
hogy aminek nem látjuk az egészét, azt nem tudjuk megalapozottan kritizálni sem.
Hanem a szeretet minden ismertnek és ismeretlennek előjoga:
Ahogy a különböző fajtájú életformák különböző mennyiségű, típusú tápanyagok befogadására
képesek, más- más felvételi ciklusban és metódusban; úgy az illuzórikus én sem képes bármilyen igazságot, nézőpontot magáénak vallani, feldolgozni. A mintázatok sokféleségét vizsgálhatjuk fenntartásokkal, vagy éppen mindent önmaga teljességében tökéletes részként és
egész világként is elismerve gyönyörködhetünk a formák játékát ünnepelve, vagy a tárgyilagos szemlélő nézőpontját felvéve is megfigyelhetjük a látott jelenségek interakcióit. A paradoxonnal való szembetalálkozás emberként talán elkerülhetetlen eleinte: tökéletlenségében is
tökéletes alkotásként ismerhetünk rá a részletekre. Tiltakozhatunk is, vagy hagyhatjuk, hogy
a szeretetteljes elfogadás állapotában mutatkozzanak meg számunkra:
Erre az önmagát elkülönült egységként tapasztaló, védelemre és önigazolásra szoruló énkép
nem képes, már csak önfenntartási programjából fakadó, kényszeredett vonzalmai és iszonyai okán sem. Erre az Én képes.
