FER-KAI: AZ ANGYALFEJES KOPOGTATÓ

Élt egyszer egy kis kolduslány, akinek nem volt senkije és semmije. Amióta az eszét tudta, folyton csak vándorolt – eleinte egy csavargóbanda tagjaként, mígnem otthagyta őket, és attól kezdve egyedül járta a világot.

Sokat éhezett és ázott-fázott, néha kicsit jobban ment a sora. A koldusleány feketén izzó hatalmas szemei láttán szívesen nyúltak pénztárcájuk után az emberek, de aztán többnyire elakadt a mozdulatuk. A sötét szemekben olyan mélységek nyíltak, hogy a többség visszariadt tőle. A kislány sohasem követelőzött; akkor sem volt szemrehányás a tekintetében, ha nem kapott semmit. Ettől aztán még kínosabban érezték magukat az emberek, és gyorsan odébbálltak. A szegények szívesebben szóba elegyedtek vele, különösen a gyerekek – ha hagyták őket.

Amikor még a csavargóbandához tartozott, ráragadt a név, hogy „Kopogtató”. Társai csúfolták így, mert nem szívesen kopogott be sehová kéregetni, és sokszor maradt olyan éhes, hogy szinte kopogott a szeme az éhségtől…

Egy hideg téli nap alkonyán bekeveredett egy hófödte kisvárosba. Az ablakok mögött kivilágított karácsonyfák álltak, tele csillogó díszekkel és édességekkel. A kislány sokáig bolyongott a zegzugos utcákon, mígnem az egyiken megtorpant és csak ámult-bámult. Itt már nem szobákba lesett be, hanem a kapukat nézte áhítattal, mert olyan szép kopogtatók díszítették azokat, melyekhez foghatót még sohasem látott. Hol egy oroszlán, hol egy medve vagy kutya szájából csüngtek a kör alakú és ellipszis karikák – nem volt közöttük két egyforma. Aranyozott felületükön sejtelmes táncot lejtettek a lámpák fénysugarai.

A koldusleány éhségét feledve állt; nem tudott betelni ezzel a mesés gazdagsággal. Egyik kopogtatótól a másikhoz csúszkált a járda jéggel borított kövezetén. Tekintete előtt a kopogtatók megnyíltak, és életük fontos eseményeit, legtitkosabb vágyaikat is elárulták neki.

Az utca végén egy ütött-kopott épület állt, de a teteje aranyból volt. A házakat hótakaró fedte, ereszeikről vastag jégcsapok csüngtek. Ez a tető azonban érintetlenül és olyan fényesen csillogott, mintha nem is ehhez a világhoz tartozott volna. Az épület düledező kapuján rozsdás kopogtató látszott. Angyalfej díszítette középen, pufók gyermeki arccal, melyet két oldalon apró szárnyak szegélyeztek. A kis kolduslánynak ritkán volt alkalma tükörben szemlélni magát, de úgy érezte, hogy a pufók arcocska őrá hasonlít. Igen, ilyen lehetett volna ő is, ha nem árván és szegénységben nőtt volna fel, egy csavargóbanda tagjaként! Az angyal nem mesélt magáról semmit, csak mosolygott. A leányból, akit „Kopogtatónak” csúfoltak a többiek, rég elfeledett emlékek törtek föl. Egy meleg és csupa fény szobát látott maga előtt, ahol otthon volt, mint az állandó mosolygás az angyal arcán.

Életében először érzett vágyat, hogy bekopogjon valahová – olyan sóvárgást, amilyet koldustársai arcán látott egy-egy gazdag ház kapuja előtt… Már emelte volna a kezét, amikor észrevette, hogy az angyalfejes kopogtatónak hiányzik a karikája. Annyira belemerült az emlékeibe, hogy fel sem tűnt a hiány! De akkor hogyan fog kopogtatni az ajtón?

Egy vékony hang szólalt meg ekkor mögötte:

– Mit nézel úgy, mintha állna még itt az a ház, ami három évvel ezelőtt összedőlt?

A kolduslány döbbenten hátrafordult. Egy aranyszőke kislány állt mögötte gyönyörű prémkabátban. Kíváncsi tekintete zavart pislogásba csapott át a szénfeketén izzó szemek láttán.

– De hiszen nincs itt semmi… – erősítette meg tétován, miközben egy érdes férfihang harsant fel türelmetlenül:

– Angéla, gyere már! Hányszor mondjam, hogy ne állj szóba mindenféle idegenekkel! El fogunk késni az ünnepi hangversenyről, ha mindenhol megállsz!

A kislány riadtan csatlakozott egy nagydarab emberhez: az édesapjához. A távolból még visszanézett – szinte könyörgően –, azután mindketten eltűntek egy keresztutcában, ahol több járókelő is ugyanabba az irányba sietett.

A kolduslány dermedten állt. A nagydarab férfi a kislányával együtt mintha magával vitte volna az utolsó meleget is. Feltámadt a szél, és kísértetiesen fütyült a házak között. Hangja mintha egyenest a túlvilágról érkezett volna – a pokol legmélyéről, ahová forróság sem jutott. A kapuk kopogtatóin jegesen csillogott a fény. A kis kolduslány még sohasem fázott ennyire; szénfekete szemeiben kihunyni készült a parázs. Meredten nézett arrafelé, ahol eltűntek az emberek, hogy egy fényesen kivilágított hangversenyterem melegében hallgassák a karácsonyi muzsikát, melynek áradása meghátrálásra késztet fagyot és szelet. Most már megállíthatatlanul reszketett.  Összeszedte minden erejét, hogy visszaforduljon az épület felé, ami a helybéli kislány szerint rég összeomlott már…

– Istenem, add, hogy itt legyen az a ház! – fohászkodott magában.

És a ház ott volt… kapuján kézmagasságban díszelgett az angyalfejes kopogtató. A pufók arcocskán olyan mosoly fénylett, amit a rozsda sem tudott eltüntetni róla. Apró szárnyai nekifeszültek a szélnek, mely el akarta söpörni őt is, de csak feljebb emelni bírta.

A koldusleány nem érezte már a végtagjait. Csodálkozva látta, hogy keze – mintha önálló életre kelt volna – a karika nélküli kopogtatóhoz nyúl, és megérinti az angyal pufók arcát. Érces harang kondult meg ekkor a magasban. A kapu feltárult; hatalmas fény és melegség áradt ki rajta. A kislány testét megbénító fagy felengedett, és ő úgy lépte át a kapu küszöbét, mint aki végleg hazaérkezett.

Egy csupa fény palotában találta magát; az előtérből pompás aranylépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső tetején egy hatalmas angyal állt, akit tündöklő fény övezett. Mosolyában a kis koldusleány anyjára és apjára ismert, meg saját magára.

A gyermek, akit társai „Kopogtatónak” csúfoltak, most tudta csak meg, milyen az igazi éhség és szomjúság! Szaladni kezdett felfelé a lépcsőn, de nem is lépett, hanem szinte repült a fénybe, az angyal ölelésre tárt karjai közé.

 

(Kép: Sandro Botticelli)

A teljes mesekönyvet itt éred el: FER-KAI: SUGÁRKA – A FÉNY MESÉI MESEKÖNYV

Hozzászólás